 |
A zenetörténetből ismeretes a tény, hogy francia földön sokáig meglehetős tartózkodással viszonyultak Beethoven szimfóniáihoz, amelyeket utóbb részint Liszt Ferenc zongoraátiratai hoztak valamelyest közelebb a párizsi közönséghez. A leginkább kedveltté éppenséggel a VI. szimfónia vált azon a tájékon, tán mert a Pastorale - némiképp rácáfolva a zeneszerzői állításra ("Inkább az érzelem kifejezése, semmint festészet.") - számos képszerű, festői pillanatot kínál, s hozzá még programszerű tételfeliratai is közelítették a romantika berliozi ideáihoz.
A méltán jó hírű francia rádiózenekar, az Orchestre National de France és vezető karnagya, az olasz Daniele Gatti budapesti hangversenyét is ez a Beethoven-mű nyitotta, s habár a fent említett nemzeti tartózkodás már bizonnyal a múlté, azért a koncert első felét mégis ez a valahai távolságtartás tette olyannyira felvillanyozóvá. Úgy tetszett ugyanis, hogy - dacára a zenekari kultúrákat is egyneműsítő globalizációnak! - a francia szimfonikusok félig-meddig kívülről közelítenek ahhoz az évszázados hagyományhoz, amely a német és a közép-európai zenekarok számára máig a legismerősebb közeg, s ez egyszerre üdévé és karakteressé avatta Beethoven-interpretációjukat. Finom elegancia és derűs érzelmesség jellemezte ezt az előadást, (Szabolcsi Bence szavaival) az "időtlen Európa erdős tájain" barangoló szimfónia megszólaltatását. Ilyesformán a harmadik tétel, a "Vidám paraszti mulatság" humora ezúttal kicsit sem vált vaskossá, inkább az összemosolygás gesztusát tette élményszerűvé, míg a második tétel oly kényes, egykönnyen közhelyessé fakuló "Patakparti jelenete" egészen sugallatos természetélményt rajzolt elénk. Ragyogó szólóteljesítményekkel, hiszen a fuvola, a klarinét és az oboa hármasa itt éppoly szép pillanatokat teremtett, akár a harmadik tételben humorisztikus szerephez juttatott fagott, vagy mondjuk a harmadik és az ötödik tétel során egyaránt örömmel nyugtázott remek kürtjáték.
A zenekar és a vezetői tisztét letisztult mozdulatokkal, igen mértéktartóan betöltő Gatti már az első rész végén zajos ünneplésben részesült, ám a valódi bombasikert a szünet után megszólaltatott Tavaszi áldozat előadása hozta el számukra. A bombasiker zsurnalisztikus fordulatát talántán mentheti valamelyest, hogy - amint azt Kovács Sándornak ehelyütt is publikált beharangozója idézte - Stravinsky e művét "a zene atombombájának" nevezte az idős Arthur Honegger. Az 1913-as ősbemutatón kirobbant zenetörténeti jelentőségű patália (amelynek nagyjából hű és érzékletes rekonstrukcióját adja a Coco Chanel és Igor Stravinsky - Egy titkos szerelem története című, amúgy kevéssé hiteles filmalkotás) színhelye az a Théatre des Champs-Elysées volt, ahol 1944 óta a Radio France zenekara tartja rendes koncertjeit. Így hát korántsem meglepő, de azért persze bőven csodálnivaló, hogy Stravinsky teremtés- és rítustörténete pogányul vad, ám mindvégig lenyűgözően kontrollált előadásban hangzott fel: a legelső pillanatban archaikus légkört teremtő fagottszólóval, csúcsteljesítményt nyújtó ütősökkel, s jószerint minden ponton perfekt zenekari játékkal.
Gatti e második koncertrészre vezénylési stílust váltott, részint hogy a néhai Leonard Bernstein mozgáskultúráját idéző felsőtestringatását csodáltassa, részint hogy aktívabbra váltott pálcatechnikájával mindvégig parancsolón formálhassa a dinamikai és egyéb váltásokban feszélyezően gazdag zenemű hangzásképét. A végeredmény ritka kitartó ovációra lelkesítette a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönségét, mely szűnni nem akaró ünneplést a Wagner-dirigensnek sem utolsó Gatti egy szokatlan ráadásszámmal, A nürnbergi mesterdalnokok III. felvonásának előjátékával hálálta meg.
2010. október 28. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Daniele Gatti és az Orchestre National de France
Beethoven: VI. (F-dúr, "Pastorale") szimfónia, op. 68
Stravinsky: Tavaszi áldozat
