Gyors rohammal vette be a világot a perui énekes, 1996-ban beugrott a Rossini-fesztiválon a beteg tenor helyett, és másnap már a Scalában ébredt. Azóta nemzeti kincs Peruban, megállítják és ölelgetik az utcán, pedig ott akadtak korábban is sikeres belcanto tenorok, Luigi Alva és Ernesto Palacio. Ó, milyen kicsi a világ. Ernesto Palacio ma Flórez menedzsere. Ó, még annál is kisebb: az új Ory grófja hanglemezének éppen ő a producere. Van azért különbség közönséges és operai sztárcsinálás között. Sztárt valószínűleg bárkiből lehet csinálni, de az operaénekesnek hang is kell. Maradjunk tehát annyiban: Flórez jókor volt jó helyen, mert azokat a magas c-ket azért ki is kell énekelni ahhoz, hogy valakiből a legnagyobb operaházak vendége legyen. És ő kiénekli, bizonyság rá az Ory grófja. Jól dolgozik, humora is van, de ami a legfontosabb: a legtöbb jellegtelen vagy jellegzetesen csúnya, kukorékoló könnyű tenor között az ő hangját könnyű azonosítani. Ha néhány magas hangú fiatalember azon idegeskedik, hogy miért nem ő a kiválasztott, nehéz rá mit válaszolni. Flóreznek volt szerencséje. Nem véletlenül: az éneklése lelkes és kifejező, a külseje pedig több illúziót kelt, mint egy százhúsz centis, magas sarkon egyensúlyozó, köpcös pasasé. Lehet, hogy nem is a jó oldaláról nézzük a dolgokat. Tizenöt évvel ezelőtt kiadták az Ory grófját, nagy cég, szép borító, Gardiner vezényelt. Nem vérbő, de szép, tiszta felvétel. Aki meg akarja ismerni ezt a Rossini-operát, annak a felvétel is elég kell hogy legyen. Csak az egészben nincs semmi vonzó, mert annyi, hogy valami remekmű, szellemes és változatos zene, mulatságos színpadi helyzetek sora, és lehetőség minden színháznak, önmagában kevés. Most a borítón egy befutott énekes sztár neve és fotója van, aki a képen szakállat hord, hozzá apácafejkötőt, és ez talán segít valamennyit a darab ismertségén. Rögtön van értelme a csillaglétnek. Flórez egyelőre elszántnak látszik, hogy megmarad a belcanto-repertoárnál. Aki tehát részesülni akar a ragyogásból, kénytelen kevésbé ismert remekműveket hallgatni, végső fokon tehát a három, vállvonogatva elismert zseni, Bellini, Donizetti és Rossini a nyertes. Mindjárt szebb és értelmesebb a világ. Ha mélyebben a lelkembe nézek, ezzel a lemezzel is az a baj, hogy csak megsejteti, mennyire jó hangulatú volt a tavalyi előadás Pesaróban. Csak az fáj, hogy nem lehettem ott. Meg az fáj, hogy ez csak hanglemez, nem DVD, pedig nyilvánvalóan teljesebb lenne az élmény, ha a mozgóképet is látni lehetne hozzá, és nem csupán a gyorsan széteső kísérőfüzet fényképei birizgálnák a csökevényes vizuális fantáziát. A múltat lenne jó látni, meg persze a jövőt is, hogy valakinek megtetszik még az Ory grófja, és műsorra tűzi a darabot újra nálunk is. Innét nézve éljen Flórez. És éljen a női főszereplő, a szólamát szépen teljesítő Stefania Bonfadelli. A többiek is éljenek, de olyan basszistát, mint Alastair Miles, aki úgy énekel, mintha közben egy pohár szódával gargalizálna, már itt is lehet találni. Raimbaud áriája pedig akkor is vicces lenne, ha az utcán az első szembejövőt kérnénk meg, hogy énekelje már el. Mi baj van hát? Hogy nincs Magyarországon valóságos pezsgő és érdekes operaélet? És azon hogyan segíthetne egy hanglemez? Tessék fölébredni. (Rossini: Le comte Ory - Deutsche Grammophon, 2004)
