 |
- A Bohémélet Mimi szerepe nem ismeretlen Önnek, hiszen nem először énekli. Jóleső érzés-e visszatérni hozzá?
- Abszolút. Tavaly nem kértek rá fel, aztán mégis úgy alakult, hogy be kellett ugranom. A szoprán szerepeim között először Liut énekeltem, majd Paminát egy évadban, de Mimi volt az első nagyobb terjedelmű szoprán szerepem, és azóta is a szívem csücske maradt.
- Sokak véleménye szerint a Bohémélet is megérett már egy új rendezésre. Hogy érzi, ezeknek a "muzeális rendezéseknek" a kötelező iskolalátogatókon és a nyugdíjasokon kívül van-e törzsközönsége?
- Úgy gondolom, hogy igen. Itt az Operházban a Bohémélet és A diótörő az a két régi klasszikus rendezés, amelynek a legnagyobb sikere van, ezeket meg kell tartani a repertoárban. Muzeálisnak csúfolja néha az ember, de vitathatatlan, hogy mindkettő nagyon szép. Már az előadások elején, amikor felmegy a függöny, a közönség mindig megtapsolja a díszletet. A külföldi nézők száma is magas ezeken az előadásokon; ismerek olyan skandináv professzort, aki minden évben hozza rá a növendékeit. Úgy gondolom, lehetne mellette párhuzamosan akár egy újabb rendezés, de nem ennek a rovására.
- Az évad első premierje, a Mefistofele egy ízig-vérig modern rendezés volt, amelyben Margheritát énekelte. Mennyiben igényel másfajta felkészülést egy modern színrevitel az énekestől mint színésztől?
- Nehezebb, elsősorban azért, mert a klasszikus rendezések statikusak. A Mefistofelében sok mozgás van, gondolok itt elsősorban a börtönjelenetre: kúszni kellett, fölállni, térdelni, ott volt a vér; a támaszt ezek megviselik. Egy lehajlással, felemelkedéssel már nehezebb a levegővétel, és mi elsősorban ugye levegővel dolgozunk.
- Milyen érzés volt több liter művérben énekelni?
- Az első egy-két próbán okozott nehézséget, utána már nem, mert megszoktam az anyagot; hogyan kell hozzányúlni, hogyan viselkedik az arcon. A művér nagyon csúszott, ezért a fólia alatt volt egy réteg, ami segített, hogy egy picit stabilabban mozogjunk. Nehéz volt az elején, de a vége felé, amikor már az egész darab összeérett, segítette a kifejezőbb játékot.
- A mű szerkezete nagyon "darabos". Mennyi időbe telt átlátni a történések közötti logikai kapcsolatokat, a szereplők viszonyrendszerét?
- Májusban kezdtünk el készülni, a munka júniusban fejeződött be. Akkor még nem lehetett egész pontosan átlátni. Augusztus utolsó hetétől volt három igen intenzív hetünk, ebből az egyik hét teljesen technikával ment el, akkor érkezett a díszlet. Igazából az utolsó próbákon állt össze teljesen. Egy próbát láttam a második szereposztással, ott külső szemlélőként kaptam egy olyan élményt, ami után már biztos voltam, hogy ez egy nagyon jó rendezés lesz. Már volt jelmez, a világítást is kezdték beállítani, jóleső érzés volt látni, hogy nemcsak benne lenni jó, hanem kívülről is mutatós. Mivel egy nagyon látványos rendezésről van szó, mindegyik próbán volt valami új, sőt bevallom, voltak olyan részletei az előadásnak, amelyekkel igazából csak akkor szembesültem, amikor felvételről újranéztem. Ez az a fajta színrevitel, amely több nézőpontból értelmezhető.
- Rengeteg nagy operahalált eljátszott már színpadon, gondolok itt Liura, Mimire, Cso-Cso-Szánra és most Margheritára. Milyen érzés újra és újra meghalni a színpadon?
- Azért van még olyan szerep, amit nem volt még szerencsém elénekelni! Édesapám is megjegyezte már, hogy nem mindig szeret eljönni megnézni, mert nem szereti a lányát meghalni látni a színpadon. Ez a szerepkör szinte egy-két kivételtől eltekintve halállal végződik. Meg lehet szokni. Lelkileg egyébként ezek a szerepek állnak közel hozzám, és ebben a mai kicsit érzelemszegény világban nem is baj, ha a néző ilyen végletes érzelmeket lát a színpadon.
- 2006-ban jelent meg első önálló lemeze, a Cesar Franck összes dala. Várható-e a közeljövőben egy újabb CD?
- Ez nem csak rajtam múlik, sajnos. Mostanában leginkább a ritkaságokat vagy azokat a darabokat igyekeznek kiadni, amiket még azelőtt nem. Remélem, hogy előbb-utóbb sikerül kiadni egy lemezt a nagyobb áriákból, de jelenleg nincs a rövid távú tervek között.
- Számos nagy énekművész mesterkurzusán vett részt. Szabadidejében kik azok, akiket szívesen hallgat?
- A fachomban Freni az egyik kedvencem. Rajta kívül Tebaldit, Leontyne Price-t. Főleg régebbi énekeseket. Ezen művészek hangképzését, előadását szeretem.
- Egy júliusi, Fideliónak adott interjúban Németh Judit azt nyilatkozta, hogy borsózik a háta, ha hallgatja, a miskolci Pillangókisasszonyban pedig mennybe menesztették a kritikusok. Hogyan fogadja ezt a sok pozitív elismerést?
- Nagyon jólesik, de én elsősorban dolgozom és nem nagyon követem nyomon az előadások sajtóvisszhangját. Amikor megkapok egy új szerepet, szeretném a legtöbbet kihozni magamból. Ezek a visszajelzések pozitívan erősítenek, hogy van értelme a befektetett erőnek, energiának, időnek. Németh Judit az, akivel együtt dolgozom. Ő az, aki technikailag - ha nem is tudunk rendszeresen találkozni - segít. Egy énekesnőnek, aki a pályán van, nagyon jó, ha kap külső instrukciót, és ő az a művész, akitől ezeket megkapom.
- Melyek azok a szerepek, amelyeket még nem énekelt, de mindenképpen szeretne?
- Amit nagyon szeretnék itt az Operaházban énekelni, az a Pillangókisasszony, mert itt még nem volt lehetőségem rá. Szeretnék majd Micaelát is, még ha ez nem is úgymond főszerep. Idővel, remélem, Manont is el tudom majd játszani. Nem akarom nagyon élesen meghatározni, mert még nem tudom, hogy a hangom hova fejlődik. Ami ebbe a szerepkörbe, hangtartományba belefér; nem szeretném sem túl-, sem pedig alálőni magam. Most nagyon jól érzem magam, igazán jó szerepeim, szép munkáim vannak. Tavaly Tatjana volt nagy élmény számomra. Elégedett vagyok.
