Szombaton 'Liszt-napot" tartott a fesztivál: délután az evangélikus templomban az 1879-ben befejezett Via Crucis hangzott el, amelyet este a színházban Liszt fiatalkori operája, a Don Sanche követett - a két mű megkomponálása között nem kevesebb mint 65 év feszül. A Via Crucis kórusra és zongorára írt változatát a stuttgarti főiskolások és a Stuttgarti Filharmóniai Kórus adták elő, az előadás zongoraszólamát - kitűnően - az új-zélandi, de egy ideig a budapesti Zeneakadémián is tanult Jun Bouterey-Ishido játszotta. Már az első percekben látszott, hogy a rendező, Lars Franke meglehetős szabadsággal nyúlt a darabhoz, szövegbetoldásai, rendezői megoldásai eleinte inkább öncélúan tolakodónak és profánnak tűntek, de tételről-tételre haladva egyre hitelesebbé váltak - és a végére be kellett ismernem, hogy a Via crucis nemhogy elviseli, de kifejezetten hálásan fogadja az effajta dramatizálást. A német nyelven felolvasott szövegek (amelyek magyar fordítását kivetítették az oltár mellé) néha ugyan kb. inkább a passió-témára játszott szabad asszociációs gyakorlatnak tűntek (pl. Jézus halálakor: 'Gott lächelte [...] Du wurdest erwählt, kannst selber nicht wählen.") összességében nem borították meg a zene üzenetét - a kórus pedig kifejezetten helytállt. Egyre az járt a fejemben, hogy ha ez így ennyire hatásos, milyen erőteljes produkciót lehetne úgy csinálni, ha a jobbak a szövegek és magyarul hangzanak el...
Az esti Liszt-opera nemcsak azoknak volt újdonság, akik - hozzám hasonlóan - nem látták az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott darabot. A miskolci előadás ugyanis két lényeges ponton is különbözött a budapestitől: egyrészt a miskolci változatból nem hagyták el a recitativókat, másrészt rendezője a berlini Julia Glass volt, aki Katharina Wagner felügyeletével állította színpadra a művet. (A német-magyar koprodukció hamarosan Bayreuthban is színre kerül.) A recitativók nem az eredeti formájukban hangoztak el, hanem szöveg és zene eredeti szerepét mintegy kifordítva: ahelyett hogy egy-egy akkord felett énekbeszédet hallottunk volna, a szereplők prózai dialógusokat adtak elő, amely alá Gerhard Krammer írt saját zenét, méghozzá a legkevésbé sem korhűségre törekvően. Az elfelejtett művek előbányászásában elsősorban a régészetet látó ortodox rajongók ettől nyilván máris a szívükhöz kaptak, de valljuk be, hogy az elképesztően bárgyú történet és annak értelemszerűen - finoman fogalmazva - kevéssé mélyenszántó librettója egy mai hallgató számára a korhű formában szinte elviselhetetlen lenne. A prózai megoldásokban még az sem volt zavaró, inkább üdítő kontrasztot jelentett, hogy a francia nyelvű operában helyenként kifejezetten katonás németségű dialógusokat hallottunk - az már inkább, hogy sehogy sem sikerült rájönnöm, hogy néhány dialógus miért maradt francia... A rendezés pedig - amely, talán mondanom sem kell, szintén nem az 1820-as évek francia operajátszását próbálta meg restaurálni - tartok tőle, közel mindent kihozott a darabból, amit csak lehetett: a turistacsoportként megjelenő kórus például kifejezetten szellemes és jól kidolgozott ötletnek bizonyult. A zenétől ne várjunk csodákat - de azoknak sincs igazuk, akik csak legyintenek a darabra. Egy kis Rossini, egy kis Mozart, egy kis Cherubini - Mozart ugyan jobb operákat írt 13 évesen, de tegyük a kezünket a szívünkre: nem nagyságrendekkel jobbakat. (A Mitridatet már 14 évesen írta...) Az vesse az ifjú Lisztre az első követ, aki ismer ma egy 13 éves fiatalt, aki akár csak stílusgyakorlatként képes erre.
Liszt: Via Crucis
2011. június 11. 16:00, Miskolc, Evangélikus templom
Km.: a Stuttgart-i Hochschule és a Stuttgart-i Filharmóniai kórusa, Jun Bouterey-Ishido (zongora)
Vez.: Johannes Knecht
Rend.: Lars Franke
Liszt: Don Sanche
2011. június 11. 19:00, Miskolci Nemzeti Színház - Nagyszínház
A Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft., Bayreuth városa és Eisenstadt közös produkciója
Km.: Miskolci Szimfonikus Zenekar, Kassai Állami Színház kórusa
Zenei főmunkatárs: Gerhard Krammer
D-j.: Friederike Meese
Dramaturg: Roman Lemberg
Vez.: MD Nicolaus Richter
Rend.: Julia Glass