 |
| Fodor Géza |
Batta András Petrovics Emiltől idézett mondata ugyancsak jellemző és sokat elárul az emberről, akinek tiszteletére felvonult a budapesti értelmiség színe-java. "Fehér holló-díjat érdemelne" - így véli Petrovics Emil. Mert ritka, mint a fehér holló, hogy senki nem gyűlölte, hogy végtelenül sokoldalú és nagy tudású ember létére szerény volt, aki mindenkiben csak tiszteletet ébresztett, aki a humán tudományok polihisztora volt. Olyan kritikus, aki nem egy, de sok előadás alapján ítélt, aki minden szereposztással végighallgatott egy-egy operát, aki a nézőtér más-más pontjára ülve újra meg újra meghallgatva a produkciót érlelte ki véleményét. Mély volt és alapos, lelkiismeretes és pontos. Érdemeinek, titulusainak, tevékenységének fölsorolása maga kitenne egy cikket, meg sem kísérlem mindet felsorolni. Esztéta volt, tudós, dramaturg, tanár, kritikus, szerkesztő, fordító, író.
Magyar-filozófia szakon végzett és a docensi fokozatig vitte, de csak azért nem tovább, mert nem érdekelte a cím. Esztétikát tanított az egyetemen, világszínház-történetet a Színművészetin, oktatott a Zeneakadémián, vezető dramaturg volt az Operában, a Nemzetiben, majd a Katona József Színházban, amelynek egyik alapítója is volt. Állandó operakritikusa volt a Muzsikának, a Holminak pedig kezdettől szerkesztője. Szavára diákként vagy recenzeált művészként, újságíró kollégaként vagy zeneszerető hallgatóként mindenki figyelt, véleményét elfogadta, tevékenységét, őt magát nem bírálta, és már ezzel egyedülálló volt, ezért is kijárna neki az a bizonyos Fehér holló-díj. Ehelyett egyszerűen Erkel Ferenc-díjat kapott.
A Zeneakadémián zsúfolásig megtelt a terem mindazokkal, akikkel, akikért valaha együtt dolgozott. Ritka látvány volt, ahogy Csoóri Sándor egyszerre lépett az előcsarnokba Magyar Bálinttal, őket Petrovics Emil és Rajk László követte, megjelent Kenedi János és színészek, rendezők, zenetörténészek, muzsikusok, irodalmárok, zenei szerkesztők, újságírók, zenekritikusok. Hatalmas olvasztótégely a halál: megolvad benne minden viszály és összeötvöződik benne a sokféle ember megbecsülése egyetlen másik iránt. Felizzik tőle a szeretet.
A műsor tiszta Mozart. Nem véletlenül. Fodor Géza huszonévesen megalkotta legnagyobb művét, a Mozart-mesteroperákról szóló monográfiát, melyet több nem is követett. Értette, szerette Mozartot, akinek muzsikáját ezen az estén Kocsis Zoltán szólaltatta meg a zongoránál és karmesterként a Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekara élén. A Szabadkőműves gyászzene az alkalomhoz illő komolysággal adta meg a felütést. A G-dúr zongoraverseny K.453 könnyedén szólalt meg, bár a vezénylési feladat miatt a közönségnek szembe fordított, levett tetejű zongora a megszokottnál kevésbé átütően szólalt meg. A Popoli di Tessaglia áriát Rácz Rita énekelte. Az énekest próbára tevően nehéz fekvésekbe felszaladó ária nem mindenhol volt meggyőző, ám a teljesítmény így is figyelemre méltó volt. A "Jupiter" szimfónia viszont megkoronázta az estét, amely nem volt sem patetikus, sem áhítatos, csak csöndesen elmerengő. Fodor Géza máshogy nem is szerette volna.
