Az idén ráadásul inspirációs forrásként, illetve - kevésbé direkten fogalmazva - gondolatébresztő párhuzamként is szerepet kapott a nagy bécsi komponista a Művészetek Palotájában szeptember 6-án rendezett koncert műsorán. A Budapesti Fesztiválzenekar ugyanis egy új alkotást mutatott be a program első számaként, Gyöngyösi Leventének az együttes felkérésére komponált harmadik szimfóniáját, amely a "Születés" alcímet viseli. Az új mű bemutatója sikert aratott, és a hangverseny egészéhez is szépen illeszkedett. Alcímének fogalmi-hangulati meghatározottsága és a szimfónia négytételes szerkezetét (a 19. század szellemében) valamiféle talányos, ugyanakkor sokat sejtető útjelzőkkel ellátott vándorút narratívájaként felidéző formai reminiszcenciái egyaránt ügyesen simultak Mahler ötödik szimfóniájának lassan kibontakozó koncepciójához, okosan - és mértéktartó becsvággyal - parafrazeálva a száz évvel korábbi zenei ízlés jelentőségteljes elemeit.
 |
Jóllehet a kompozíció forradalmian friss intellektuális élményt nem jelentett, szerzőjének nyilvánvalóan nem is állt szándékában, hogy közönségét a progresszív törekvések befogadási technikáinak elsajátítása felé terelje. Sokkal inkább arra törekedett, hogy olyan alkotást hozzon létre, amelynek ellenőrzött és egyszerű, áttekinthető rendben tartott formai nosztalgiája, nyílt stilisztikai idézetei ökonomikus egységbe simulhatnak anélkül, hogy a hallgatók mindenáron az eredetiség kérdését kívánnák firtatni. A célját lényegében el is érte, amennyiben a szellemi-emocionális hatás és a teljes szerkezet léptékének arányait sikerült mindvégig megőriznie, anélkül, hogy bármelyik túlnőtt volna a másikon. Az előző századforduló szimfóniáiról alkotott elképzeléseivel való játékba az utolsó tételbe beleszőtt József Attila-vers megzenésítése is kényelmesen belefért, így valójában egyetlen pont akadt csak, ami kissé megbolygatta az alkotás békés rendjét, mégpedig az egyes tételek címei: 1. Fogantatás, 2. Belül, 3. Születés, 4. Kívül. Ezek esetében kétségkívül szerencsésebb lett volna, ha a szerző kevésbé hisz a forgatókönyv, és erősebben a klasszikus szerkezeti rend erejében. Általában nem célszerű a zenei absztrakciót túlságosan szigorúan meghatározott asszociációkkal gúzsba kötni, különösen nem egy olyan esetben, amikor a forma saját statikai rendje amellett, hogy hagyományosan épp elég zárt és következetes a mű egységének megteremtéséhez, ráadásul az alkotás értelmezési tartományának is alapvető tájékozódási pontja. Jóllehet alighanem sok barokk szerző vitatkozott volna a 19. század híres teoretikusának és esztétájának, Eduard Hanslicknak azzal a kijelentésével, amely szerint "meghatározott érzések vagy affektusok ábrázolása egyáltalán nem sajátos képessége a zeneművészetnek", kétségtelen, hogy a klasszikus formák szervezőereje, amennyiben speciális rendjüket nem bontja meg rajtuk kívül álló elem, változatos képzettársításokra ad ugyan lehetőséget, de nem igényli a kézivezérlést. Az ilyesmi indokolatlan disszonanciát idéz elő, amelyet a mű elhangzása nem old fel, mivel a forma (szerencsére) nem támasztja alá a címek által sugallt kísérőzenei jelleggel kapcsolatos feltevéseket. Ettől eltekintve azonban a professzionális előadásban megszólaló kompozíció jó arány- és stílusérzékkel megválasztott bevezetésként készítette elő a közönséget a hangverseny bő órás második felére tartalékolt Mahler-szimfóniára, amelynek esetében a szerző és az előadók közti erőviszonyok óhatatlanul felcserélődtek valamelyest.
 |
Míg Gyöngyösi művének a Budapesti Fesztiválzenekar játéka könnyedén kölcsönzött változatos színeket, Mahlert nem sikerült minden tekintetben utolérnie az együttesnek. A lassan és csapongva formálódó alkotás részletgazdagságának, organikusan fejlődő kapcsolatrendszerének ragyogó egységét Fischer Iván nem tudta tökéletesen megmutatni ezen az estén: a nyitótétel gyászindulójának kíméletlenül leküzdhetetlen újrafelbukkanásai, a ländlerek és keringők oldottságát furcsán egyenletessé merevítő, gépiessé torzító részletek, a szépség és a fájdalom állandó, groteszk szenvedéssé transzformálódó ütközései kissé darabosan sorakoztak egymás után. A táncmozdulatok kiszámítottan törékeny kecsessége, az adagietto lélegzetelállító mozdulatlansága, a letaglózóan tragikus tuttik brutalitása gyönyörű maradt, épp csak nem volt egészen összefüggő, kilátszottak a kisebb-nagyobb gikszerek, koncentráció-lankadások következtében elváló részletek illesztései.
Persze így is különleges élményt jelentett a szimfónia előadása, ugyanakkor azt, hogy milyen érzéseket keltett, aligha lehetne értelmesen elmondani, mert Hanslicknak abban feltétlenül igaza volt, hogy a hangzó jelenségeket sosem lehet maradéktalanul szavakra fordítani. A zenei benyomás és az érzelmi hatás sosem fedi egymást teljesen, és a kettő egymásra vonatkoztatásával sem rögzíteni, sem meghatározni nem lehet a szerzői szándékot, mivel azzal megkerülnénk magát a zenét. Márpedig ki akarna megkerülni egy Mahler-szimfóniát?
