A stáb négy évszakon keresztül követte a zenészek sorsát. A film dokumentum jellegű, de mégis több annál. A tartalmat valódi zene, valós szereplők, valódi történetek alkotják, de az elbeszélés dramatikus felépítése azt az érzést nyújtja a nézőnek, hogy álomszerű zenés balladát lát. A történet alatt a kamera természetes szereplővé, "hangszerré" válik a balladában. Nem tolakszik, nem emel ki, hanem a "zenekar" része. Az Életek éneke azt az érzetet kelti, hogy a film egy igazi családról szól, pedig ez a szó hagyományos értelmében nem igaz, hiszen a zenészek esetenként egymás nyelvét sem beszélik. A néző érzése azonban mégsem csal, hiszen a film egy különleges "családról" szól, amelynek "tagjait" összeköti a zene. A szereplők élete, lételeme a zene, amely a hagyományok továbbvitelén túl sok esetben magát az életet jelenti nekik.
A rendező szándéka szerint a "spirit", a lélek, a szellem világát, a megfoghatatlan, a földöntúli érzését szeretné a filmben láttatni, a zene és az ember összefonódását, egységét. Vannak ugyanis bizonyos régiók, országok, ahol nem maradt más az embereknek, csak a saját múltjuk; és ez a múlt - mint ebből a meséből kiderül - többet ér, mint más helyek ultramodern jelene és vélt jövője. A múltat, a hely szellemét, lelkét pedig zenében fejezik ki ezek az emberek, a zenében szólal meg saját történetük, felmenőik története, sorsa, a megőrzött és élő múlt.
"Némi támpontot adva ehhez a most kezdődő filmhez: Wim Wenders kubai 'ismeretlen' zenészekről készített filmjét, a Buena Vista Social Clubot kell elképzelni. Akik azt a filmet látták, Kubát ismerték meg, néhány igaz ember története által, akik 'véletlenül' zseniális zenészek is. A mi Kubánk Erdély. Ezt a világot még nem igazán ismeri az a másik, szerencsésebbnek mondott, vagy hitt világ. Nekik és nekünk készül ez a film" - mondta Bereczki Csaba.
