Mandel Róbertnek ez a harmadik könyve e témában, az Elektrofon hangszerek és a Magyar népi hangszerek után ez az írás is a Kossuth Kiadónál lát napvilágot. Az anyaggyűjtés során a szerző végigjárt számos szabadalmi hivatalt, főként németeket és amerikaiakat, ugyanis "egy feltalálói leírásnál semmi sem adhat pontosabb tájékoztatást a hangszer működéséről" - mondta el az MTI-nek. Ezeknél a hangszereknél abszurd ötletek és álmok valósultak meg, amelyek valószínűleg a zenészek konzervativizmusa és rövidlátása miatt nem terjedek el. "Akadtak kivételek, Liszt Ferenc például az egyik leglelkesebb támogatója volt az újdonságoknak. Paul von Jankó magyar arisztokrata származású fizikus 12 oktávos klaviatúráját 3 sorban egymás fölött helyezte el. Ezen könnyebben lehetett egymáshoz közeli akkordokat megszólaltatni, szinte mozdulatlanul lehetett így játszani. Liszt megtanult játszani ezen a billentyűzeten és azt mondta, hogy ez a jövő hangszere. Nem lett. Vagy a konkáv klaviatúra, ami annyit jelent, hogy a billentyűzet egy félköríven van, és a centrumában ül a muzsikus. A Bösendorfer erre egy külön gyári részleget hozott létre, de fölöslegesen, a konkáv zongora nem lett kelendő" - sorolta a példákat Mandel Róbert.
Szerinte a hangszerhistória arra is rámutat, hogy napjaink - bármilyen tárgyú - találmányaira érdemes jobban figyelni. Arra a kérdésre, hogy hiányát érzi-e egy olyan budapesti hangszermúzeumnak, mint amilyenek Párizsban, Bécsben, Brüsszelben és Berlinben nagy idegenforgalmi vonzerőt jelentek, azt válaszolta: kiállítóhely még akadna, a baj az, hogy fantasztikus hangszerkincsek vannak Magyarországon méltatlan körülmények között. Restaurálásuk lehetséges lenne, ha az ország fordítana ezeknek az értékeknek a megőrzésére.
