Soha nem láttam még ekkora tömeget a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Teltházat már igen, nem is egyszer, de ez ezúttal teltebb ház: a pódiumon is ülnek, meg pótszékeken is (az utóbbin becses személyem és némely kritikus-kolléga többek közt). Hiába: Daniel Barenboim neve fogalom, no és Chopiné sem éppen riasztóan hat.
És most veszek egy mély levegőt. Figyelem, tisztelt olvasó, készülődjék nyugodtan arra, hogy hozzászólást ír, mérgeset persze, a kritikus értelmi és egyéb képességeit kétségbe vonót. Elő a billentyűzettel! Mert nyilvánosan bevallom, mea maxima culpa, nem voltam teljesen elragadtatva. Nem csalódtam, de csak azért nem, mert nagyjából az történt, amire némi előzetes tapasztalat, DVD-koncertfelvétel alapján számítottam.
Barenboim nagyszerű muzsikus, percig sem vitatom. Az idő azonban kegyetlen. Kikezdi az izmokat. És ekkor jön a pianóba, meg a még pianóbba való menekülés. A nagy énekes maximálisan artikulálja a szöveget, csattanós "t"-vel, és suttogni kezd. A nagy zongorista pedig fuvolázik hangszerén. Odaleheli a dallamot. Csodát, varázslatot teremt, ha melódiákat és finom jobbkéz-futamokat játszik. Egy Noktürnnél, vagy a nyitószámnál, a ritkán hallható f-moll fantáziánál ez elég is. A b-moll szonátánál nem. Az előzetes műsor szerint csak a gyászinduló hangzott volna el. Barenboim végül vállalkozott a teljes, négy tételes mű előadására. Ám az elsőből hiányzott a robusztus szenvedély (amellyel szemben óriási kontraszt a melléktéma dallamossága), a scherzóban pedig zavarok mutatkoztak. Nem kínos melléütések, csak éppen az látszott, a pianista már nem fölényes ura a kegyetlenül kényes játszanivalónak. Igaz, ami igaz: a furán rövid, talányos, unisono finálét fantasztikusan szólaltatta meg, egyetlen általam ismert felvételen sem hangzik ennyire sejtelmesen, titokzatosan. A gyászindulóban viszont adós maradt azzal a megrendítő modulációval, amely a b-moll zenét Desz-dúrba vezeti. Kétszer hangzik el az elején (és kétszer a visszatérésnél). A legtöbb zongorista már az első "emelkedésnél" ellövi a puskaporát, a fűszeresebb, különlegesebb másodikra nem marad ereje. Barenboim, úgy tűnt, nem követi el ezt a hibát. Nem vágott nagyon bele elsőre. De aztán másodikra sem.
A napokban - véletlenül - egy nálunk kevésbé ismert angol pianista, Martin Roscoe felvételét hallgattam. Meg kíváncsiságból, immár a koncert után késő este Szokolovét. Döbbenetesen zeng a hangszer ennél a résznél mindkettőjük keze alatt. Szíven üt a gyász hangja. Odaér hozzánk a messzebbről induló gyászmenet és mi, hallgatók lélekben csatlakozunk hozzá. Barenboim végig tisztes távolból, együttérző kívülállóként láttatta a lassú vonulást. Valahogy úgy, ahogy a tv-híradók közvetítenek, megrázó, ám távoli eseményekről. Hogy utána csodálatos piano középrésszel ajándékozott meg? Vigasztaló, gyengéd, szinte simogató dallamokkal? Nos, igen, ebben ő valóban felülmúlhatatlan. Nem mondanám azonban, hogy ez az érzéki gyönyörűség kiegyenlítette volna a veszteséget.
A második félidőben csupa olyan darab következett egymás után, amelyben Barenboim a legelőnyösebb tulajdonságait mutathatta be. A gyengéd Barcarola, három keringő (nem az előre meghirdetett három, illetve abból csak egy, a cisz-moll, mellette a Gesz-dúr és a különösen poétikus a-moll 'Grande valse" - nem tudom, miért nem lehetett erről a publikumot értesíteni, hozzám minden esetre nem jutott el efféle információ), majd a Berceuse, végül a lendületesebb, energikusabb Asz-dúr polonéz. Picit egysíkúnak találtam ezt a menüt - jó a habos sütemény, még mogyoró is van az ő tetején, ám ismerjük a mondást, allzuviel ist ungesund. Szerencsére Barenboim nem bánt bőkezűen a porcukorral. Ízlésen, fegyelmezetten, a szerző iránti alázattal és mégis fantáziadúsan, egyénien játszott. Mindig is ezt a mértéktartást tiszteltem benne. A hálás közönség persze tombolt, és a művész nem sokat kérette magát. Jöttek a ráadások sorban (köztük az eredetileg főműsorban ígért perckeringő is). Soha ne legyen rosszabb esténk.
Daniel Barenboim Chopin-estje
2010. február 23. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Chopin: f-moll fantázia, op. 49; Desz-dúr noktürn, op. 27/2; b-moll szonáta, op. 35; Fisz-dúr barcarola, op. 60; Három keringő; Desz-dúr berceuse, op. 57; Asz-dúr polonéz, op. 53
