Hiszen a miskolci Nyári Színház sajátos, félig zárt, félig nyitott akusztikáját a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ideálisnak mondható hangzása váltotta fel. Ott egy kissé szűkös színpadon megvalósuló, sok tekintetben problematikus, mindenesetre naturalisztikus színpadi megvalósítást láthattunk, itt egy félig - sőt inkább még kisebb arányban - szcenikus, jóval absztraktabb vizuális megjelenítést. És végül: kedvezőtlen különbség volt a mostani előadás szempontjából, hogy emezt két betegség árnyékolta: a Miskolcon kiváló teljesítményt nyújtó, Ephraimit szerepét éneklő Kálmán Péteré, akinek a helyébe Horváth Ádám ugrott be nagy bravúrral, illetve - és elsősorban - az Áront éneklő Daniel Brennáé, aki magas lázzal is vállalta, hogy végigénekli és ezzel megmenti az előadást.
Brenna szerepének különös nehézsége, hogy dodekafon szólamát egy olasz operaénekes vonalérzékével, nagy lélegzetű dallamossággal, lefegyverző szuggesztivitással és kifejezéssel kell énekelnie, ehhez még díszítéseket is abszolválva könnyed eleganciával. Brenna mindezt maradéktalanul megvalósította Miskolcon, tegyük hozzá, érzéki szépséggel szárnyaló tenorhangon, sziklaszilárd intonációval, egyszersmind pedig pszichológiailag, színészileg is hitelesen és meggyőzően. A korábbi teljesítményéhez képest kizárólag a hang valamelyest kisebb átütő ereje és valamivel kevésbé fényes csengése jelentett változást - s ez még saját összteljesítményéből is alig-alig vont le valamit, az egész előadás értékéből pedig semmit.
Az énekbeszédben megnyilatkozó Mózes megszemélyesítőjének annyival könnyebb a dolga a darabban, hogy nem kell nyaktörő intonációs nehézségekkel megbirkóznia. Wolfgang Schöne előadása hangilag imponálóan fenséges, egyébként a végletekig kidolgozott és kontrollált volt, de ami a lényeg: Mózes alakját, komoly s komor megalkuvás-nélküliségét teljes súlyában és jelentőségében tudta felidézni. Ő és Daniel Brenna hallatlanul érzékeny, a maguk diagonális ellentétében is összeillő és szuggesztív címszereplő-párost alkottak, létrehozva így az egész előadás ideális gravitációs középpontját.
Azt a középpontot, amely körül azután igen sokrétű rendszer kering. A csaknem másfél tucat kisebb szóló-, illetve ensemble-szerepben feltűnő énekesek általában véve elsőrangúak voltak; ki kell emelnem közülük Keszei Borbála és Horváth István imponáló teljesítményét, illetve a dráma szempontjából meghatározó szerepet játszó énekszextett magas színvonalát.
A többféle funkcióban és változatos összeállításban megszólaló, és händeli-muszorgszkiji módra főszerephez jutó kórus a Nemzeti Énekkarból, a Honvéd Művészegyüttes Férfikarából és és a Budapesti Énekes Iskola Kórusából adódott össze. Minden tekintetben elismerésre méltó teljesítményükkel az előadás egyik tartóoszlopává váltak. A Nemzeti Énekkar miskolci jó szerepléséhez képest is jelentős fejlődést mutatott, s mind hangzásilag, mind az előadás fegyelmezettségében és szuggesztivitásában élményszerű volt.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar is hallatlan koncentrációval, ragyogó szólóteljesítményekkel járult hozzá az előadás sikeréhez. Őket is tökéletesebbnek, még összeérettebbeknek hallottam, mint Miskolcon, bár könnyen lehet, hogy ez elsősorban az akusztikának köszönhető.
Az első két felvonásról szólva, mindezeken fölül, szembeszökő volt a monumentális jelenetek felfokozott ereje. A Mózes és Áron szélsőséges mű olyan szempontból is, hogy a legelvontabb, terjedelmes teológiai viták és a grand-guignolszerű tömegjelenetek egyaránt meghatározó szerepet játszanak benne. Az intim-gondolati réteggel szemben ez utóbbiak adekvát megjelenítésében fontos szerepet játszik a vizuális megjelenítés; és ezek bizonyos szempontból még nagyobb kihívást jelentenek a karmester számára. Nos, Rusznyák Gábor rendezése, amelyet Novák Eszter állított színpadra, s amelynek látványtervezője Zeke Edit volt, a maga leszűrt egyszerűségével és jelzésszerűségével sokkal jobban szolgálta e nagy jelenetek szuggesztivitását, mint a miskolci naturalisztikus díszlet és rendezés, s mintha a kórust is felszabadította volna. Mindenesetre a tömeg, a nép most mind erejében, mind pedig megtébolyodásában döbbenetes hatással nyilatkozott meg.
A karmestert, Kocsis Zoltánt láhatóan ugyancsak inspirálta a mostani előadás vizuális világa, az előadóegyüttes különböző alkotórészeinek jól áttekinthető térbeli viszonylatai. A tömegjelenetek így lehettek rendkívül koncentráltak és összefogottak. Kocsis vezénylésének legfontosabb tulajdonsága azonban a világosság volt: a világosság abban az értelemben, ahogyan transzparens módon hallhatóvá tette számunkra a partitúrát, minden polifóniájával és rafináltságával együtt; s egyszersmind abban az értelemben is, hogy meg tudta mutatni, hogyan szolgálja a zene világosan és kristálytisztán a dráma és a jellemek kifejtését. Vezénylésével Kocsis a mű és az előadás tökéletességének érzetével ajándékozta meg a hallgatót.
Ami pedig a harmadik felvonást illeti: egyetlen meghallgatás nem tesz lehetővé sem elemzést, sem pedig végleges ítéletet. Egyetlen meghallgatás arra elegendő, hogy megállapítsuk: a művet, a teljes művet megnyugtatóan lezártnak érzékeltük; hogy a zenei anyag sűrűsége, nemessége, színfantáziája nem változik a korábbiakhoz képest; hogy rendkívül drámai, torokszorító pillanatokat élünk át a zene révén; s talán azt, hogy Kocsisban - így van-e, s ha igen, hiba vagy erény? idővel kiderül - van egy olyan eufóniára, rafinált szép hangzásra való igény (példa rá a gyönyörű, talán valamelyest bartókos kisklarinét-szóló), ami nem feltétlenül van meg Schönbergnél. Arra mindenesetre egyetlen meghallgatás is elegendő, hogy nagyon világosan érezzük: ezt a zenét később is szeretni fogjuk.
Schönberg: Mózes és Áron - Nemzeti Filharmonikusok
2010. január 16. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Wolfgang Schöne (bariton), Daniel Brenna (tenor), Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), Budapesti Énekes Iskola Kórusa (karig.: Bubnó Tamás)
Vez.: Kocsis Zoltán
