Az előadott La Resurrezione avagy A feltámadás című oratóriumot Handel igen fiatalon, boldog itáliai éveiben írta. Mi sem jellemzőbb a mű nagyságára, mint az, hogy szerzője hányszor szedegetett ki és illesztett más műveibe belőle részleteket. Se szeri se szám azoknak a változatos műfajú és minőségű alkotásoknak, amelyekben van e remeklésből egy kevés. Az Agrippina című opera, a Rinaldo, a Jó pásztor, a Vízizene, az Eszter oratórium, és még lehetne folytatni a sort, örökölt valamit e 1707-es darabtól. Handel itáliai éveiben tele volt ötletekkel, tűzzel; felszabadítóan, inspirálóan hatott rá az olasz zene, az olasz élet. Jelzi e korai, a talján ég alatt született, a sokasodó rendeléseknek eleget tevő, ambiciózus örökhagyó értéket a későbbi átgondolások sokasága, és feltételezhető, hogy hallván a műveket maga a szerző sem lehetett elégedetlen.
E korai darabok ráadásul jó előadásban csendülhettek fel, Handel fényes támogatójának, Francesco Ruspoli márkinak (1708-ban hercegi címet is kapott) köszönhetően, annak római illetve vidéki palotáiban. Ruspoli nagyhatalmú, művészetkedvelő nagyúr lévén, az Esqulinus hegyen (Róma egyik legelegánsabb negyedében), kegyhelyet hozott létre a művészeteknek. Az Árkádia Akadémiában nem csupán a zenekedvelők lelhették örömüket, de az irodalom és más művészetek barátai is. E múzsák által valóban kegyelt helynek köszönhető számos Handel remekmű, a szerencsére egyre többször és egyre jobb előadásokban hallható Il Trionfo del Tempo e del Disinganno - aminek szövegét Pamphili kardinális írta - számos duett, Kantáta (Armida abbadonata, Arresta il passo...), a legszebbek közé sorolható latin nyelvű egyházi művek közül három is született, így a Dixit Dominus is.
Az oratórium, amit a világ egyik legjobb régi zenés együttese, a hírhedetten nagy nekibuzdulással, fékevesztett erővel játszó Il Giardino Armonico választott, eredeti címe nem egy kurta Feltámadás, hanem La Resurrezione di Nostro Signor Gesú Cristo, vagyis a Mi Urunknak Jézus Krisztusnak Feltámadása.
1700-tól XI. Kelemen pápa ült Péter trónusán, egészen 1721-ben bekövetkezett haláláig. Mi, magyarok, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a pápa szimpatizált Rákóczi ügyével, a trónfosztás elítélését kérőket kijátszotta, nyomásra kiadott brévéje csak intette a magyar papságot, hogy ne csatlakozzanak az új királyt választókhoz. A hazánkban történteknek is köszönhető, hogy a Savoyai Jenő vezetette seregek, mikor szerzőnk Rómában élt, csaknem bekerítették a pápai államot. A megannyi fenyegetettség és veszedelem közt hányódó pápa szent évet hirdetett Rómában, és akinek az volt a szándéka, hogy operát írjon vagy előadjon, az pápai tilalomba ütközött. De mint Cecilia Bartoli A betiltott opera című lemeze is bizonyíték rá, a legnagyobb szerzők, akiktől Handel is tanulni akart, túl jártak a tilalomfák állítóinak eszén és oratórium köntösbe öltöztették operáikat. A feltámadás egészen nyilvánvalóan - már-már annyira, hogy a papi tekintély orrára nyomott fricskának hat - opera. Mégpedig egy bukolikus hangulatú opera, tele vérbő, ünneplő dialógusokkal. A szövegkönyv szerzője egy titkos tanácsos, bizonyos Carlo Sigismondo Capece (kinek szövegkönyveiből Handel Londonban is dolgozott). Capece is megértette az idők szavát: Lucifer és az Angyal a keresztre feszítésről szóló konverziója, valamint a szemtanúk, Kleofás és Mária Magdaléna izgatott párbeszédei a feltámadás nagyszerűségéről, operás zenéért kiáltanak. E szövegkönyv, akármennyire is egyházi személy a szerzője, sok ponton nem egyeztethető össze a dogmákkal, belekeveredik például egy látomás az utolsó ítéletről. A szövegkönyv és a zene is a feltámadás örömhírét kiáltja szét, a szereplők ritkás pillanatokban eresztik csak búnak a fejüket szeretett Krisztusuk keresztre feszítése miatt. Szögezzük le: a darab az olykor éppen a túl vérbő, túl vad - némelyek szerint már-már rockosan vad - előadások miatt bírált olasz gárdának való. (Fel, támadunk!, juthatott eszünkbe Hofi Géza régi poénja.)
Az Il Giardino nem cáfolja, hanem erősíti az olaszokról alkotott sztereotípiákat. Nem mindig pontosak, de szenvedélyesek. Adnak a látszatra, a külsőségekre, hatást akarnak kelteni - ha kell minden áron. Fontos számukra a közönség lenyűgözése, megnyerése. Ezt virtuóz játékkal érik el: az együttes tagjai a legkiválóbb - olasz - zenészek közül kerülnek ki (támogatják őket lengyelek is, és az együttes tagja volt néhány projektben Tóth Mónika). A próbákon a vezető, Giovanni Antonini, azt kéri a hegedűsöktől, hogy először mindent nagyon lassan, minden hangra koncentrálva, minden hangot megfigyelve játszanak el, mint egy lassított felvételen. Lassan alakul ki a mű előadásának sebesebb, giardinós verziója. Úgy hiszem, e próbastílusnak köszönhető, hogy az együttes - ahogy azt számtalanszor hallhattuk hazánkban is - nem csak elevenen, de pontosan is játszik, és ha vitatható is egy-egy frázis megszólaltatása, az nem, hogy mögötte gondolat, koncepció van.
Így volt ez most is, és a La Resurrezione előadásának sokkal több szép, hihetetlenül szép, megejtő pillanata volt, mint szégyenfoltja. De volt az is. Tagadhatatlan.
Nem tudom miért, de a prím első pultja a második részben kétszer is végzetesen lemaradt. A hegedűsök nem léptek be, egy fekete hajú hölgy tudta csak megmenteni a teljes blamától az együttest, mindkét alkalommal. Olyan volt, mintha a zenészek későn eszméltek volna, be kell lépniük. Ritkán esik meg ez egy ilyen formátumú zenekarral. Betudható talán a több hetes turnékon felgyülemlett fáradtságnak.
Az első részben pedig a szépnevű Noelia Reverte gamba-játéka hagyott maga után kívánnivalókat. A bíbor gambán játszó hölgy rendre rosszul fogta le a hangokat, a számos gyönyörű rész, kíséret, miatta csúszott félre (példa rá a Piangate, si, piangete áriáé). És az együttes vezetőjének, valamint a Marco Brolli fuvolásnak a kettősében is hallottam hamis hangokat, amikor a Dolci chiodit kísérték).
Nem mondhatnánk, hogy jó napot fogott volna ki az olasz társaság, a szokottnál kissé enerváltabb is volt, de még így is, a sok, egyébként nem bosszantó, inkább elnézhető hiba ellenére is, a Tavaszi Fesztivál egyik legjobb - ha nem a legjobb - koncertjét produkálták.
Köszönhetően a kiváló énekes gárdának.
Handel Mária Magdaléna szerepét annak a Margherita Durastantinak írta, aki Londonba is követte őt. 1708-ban a szerepet át kellett írnia - hogy kevésbé legyen nyilvánvaló, hogy ez nem oratórium, hanem opera - kasztrált hangra. Az előadás legkiemelkedőbbje nagypéntek estéjén Roberta Invernizzi volt: hangja csodásan puha, nagyon pontosan énekelt, ugyanakkor magas hangjai sosem voltak élesek. A Per me giá di morire kromatikus lamentációjában egészen lenyűgöző volt.
Az Angyalt alakító María Espada nagyszerűen kolorált, díszített, különösen a belépésében, a remek, D-dúr trombitakíséretes o porte d'Averno a-hangjait. Hangja nagyon mozgékony, előadása átélt volt, minden strófának a lényegét érzékeltette arcjátékkal, gesztusokkal is. Nagyszerű volt az e szerepet Emmanuel Haim lemezén is éneklő Luca Pisaroni, Lucifer szerepében, még ha hangja nem is elég mély Luciferhez. Ellenben kissé fakó volt a Jánost éneklő Jeremy Ovenden. Neki jutott az a Caro figlio ária, amit olyan sztárok énekeltek az utóbbi időben lemezre, mint Ildebrando D'Arcangelo vagy Rolando Villazón. A Kleofást éneklő Marina de Liso a trombitás Vedo il cielben és a Naufragando va per l'ondéban is sziporkázott. Ez a pasztorális, a viharról lenyűgöző képeket festő ária egyébként is a mű egyik legszebb és legérzékletesebb - mit tesz isten - legkevésbé oratóriumba illő részlete. A lélek és a tenger háborgását többek közt a kis hazánk együtteseiben is fel-feltűnő oboás Emiliano Rodolfi segítette átélni.
Az oratórium hangszerelése, röviden, pazar: az áriák kísérete változatos, némelyiké egészen rafinált, és nagyon szép. A Caro figliót olyan érzékenyen, lágyan, halkan és visszafogottan kísérte Giovanni Antonini és csapata, hogy minden meg lett bocsátva.
Il Giardino Armonico
2010. április 2. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010
Km.: Maria Espada (Angyal), Roberta Invernizzi (Magdolna), Marina De Liso (Kleofás), Jeremy Ovenden (János), Luca Pisaroni (Lucifer)
Vez.: Giovanni Antonini
Händel: La Resurrezione (A feltámadás), HWV 47
