Koncertjükön Väinö Raitio A hattyúk című szimfonikus költeménye (op. 15) és Sibelius Lemminkäinen-szvitje (op. 22) fogta közre Schumann a-moll zongoraversenyét (op. 54). A Sibelius árnyékában élő, viszonylag kevéssé ismert Raitio nyitányként szolgáló, meglehetősen sötét hangvételű alkotása, bár a rácsodálkozó felfedezés érzését és a recepciótörténeti rehabilitáció sürgető igényét nem váltotta ki a hallgatóságból, igen alkalmas kereteket biztosított a zenekar bemutatkozásához. Az együttes játéka tömör volt, szinte tapinthatóan testes, és távolságtartása ellenére is teltebb, melegebb, mint a plasztikus szólamok egységeként megszólaló Helsinki Filharmonikusoké néhány nappal korábban. A tömbszerű hangzás ugyanakkor szakszerűen kidolgozott előadásmóddal párosult, kellemes kilátásokkal kecsegtetve a Schumann-zongoraversenyt illetően.
A versenymű interpretációja azonban sajnálatos módon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Jukka-Pekka Saraste valószerűtlen nyugalommal, egyenletesen, bármiféle értelmező gesztus nélkül dirigálta végig a zenekari szólamokat, zenészei pedig engedelmesen követték az utasításait, vagyis lejátszották a puszta hangokat, anélkül, hogy bármi módon tudomást vettek volna a zongoraszólam jelenlétéről, illetve a zongorista tevékenységéről. A karmester még a nyilvánvalóan párbeszédes szituációk megformálására sem fordított gondot, következésképpen a zongora rendre egyedül maradt minden olyan helyzetben, amelyben a szólóhangszer és a tutti egymást értelmező, a mű formai összefüggései szempontjából jelentőségteljes, élénk felelgetésének meg kellett volna valósulnia. Így egységes szövet helyett feltűnően egyenlőtlen textúra jött létre, azt a benyomást keltve, hogy a zenekar valamiféle obligát kíséret szerepéhez igyekszik szikár fegyelmezettséggel hozzászürkülni, hideg, mechanikus és érdektelen előadásmódjával éppen csak jelezve a kompozíció formai kereteit - és tökéletesen magára hagyva Ránki Dezsőt, aki mindennek dacára következetesen küzdött azért, hogy a zongoraverseny kissé erőtlen stílusgyakorlat helyett a drámai kitörések és a lágy líraiság utánozhatatlanul fantáziaszerű elegyévé váljon. Pregnáns hangsúlyokkal és feszültségkeltő agogikával tagolt játéka csupa tűz és változatosság volt, pergő, pedál nélküli, száraz és mozgékony futamok, finom dallamívek sorozata, a fokozások tetőpontjai után egyetlen szempillantás alatt színt és karaktert váltó, zenekari szólammá váló passzázsok impulzív egymásutánja, amelyek rugalmas, de logikusan összefüggő szerkezetet építettek fel. Egyértelműen az ő lendülete fogta össze és hajtotta előre a művet, miközben a zenekar sápadtan és jelentéktelenül sertepertélt körülötte, olyannyira, hogy a harmadik tétel végén szabályosan át kellett húznia őket a célvonalon.
Elképzelhető persze, hogy a körülmények szerencsétlen együttállása okozta ezt az aránytalanságot, már csak azért is, mert az együttes egyébként egyáltalán nem volt rossz formában, sőt. A monumentális szimfóniának is beillő Sibelius-szvitre újra feléledtek, magukra találtak, a specialista koncentrált, színgazdag, méltóságteljes magabiztosságával hömpölygetve-bontogatva a Kalevala részletei által inspirált kompozíció 19. századi ízlésvilágot tükröző, a hősies-mitikus lelkület felmagasztosulását ünneplő tablóinak íveit. Noha a zavart bosszúság ennek köszönhetően eltűnt a hangverseny végére, az elégedettség érzése ahhoz azért nem volt elég erőteljes, hogy elhomályosítsa az este legalapvetőbb benyomását, nevezetesen azt, hogy kár volt azért a Schumann-zongoraversenyért.
Lahti Szimfonikus Zenekar
2009. december 2. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Ránki Dezső (zongora)
Vez.: Jukka-Pekka Saraste
Väinö Raitio: A hattyúk, op. 15
Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54
Sibelius: Lemminkäinen-szvit, op. 22
images0_5ad699e7a73840b88ac18b1c22224ebc
