Azokat a szerzőket, akik Koessler keze alól kerültek ki a Zeneakadémiáról ma is büszkén emlegethetjük a világ zenére fogékonyabb polgárainak. Kiváltképp persze Bartókot és Kodályt, de számosan vannak még, tengeren innen és túl, akiknek Dohnányi neve is ismerősen cseng. Jeles szerzőink sorsa - amikor a 2009. december 14-én az Operettszínházban felcsendülő műveiket írták - még nem ágazott olyan veszedelmesen szét némely külső, elviselhetőnek sem mondható sorscsapások folytán. Akkoriban egy zászló alatt gyűltek össze a Koessler okította zsenik, műveikben pedig kimutathatóak a nagyon közelinek érzett, terhesen nagy műveket alkotó olyan páratlan nagyságok, mint Brahms, Debussy, Liszt és Richard Strauss hatásai, valamint a közös nyelv, ami a népzenében gyökeredzik. Nem csak a hűsen csörgedező, tiszta források táplálják gondolatvilágukat: Bartókra a magyar műzene hat, a verbunkosok, ahogy Dohnányira a kurucnóták, a Galántai táncokat író Kodályra pedig a cigányok vérbő muzsikája, a vonónyűvő prímásvirtuozitás. Kodály Zoltán gyermekorrában Mihók prímást hallgatta Galántán, ahol apja, Frigyes, állomásfőnök volt. Bartók a Kossuth-szimfónia írásának idején még lázong a magyar élet elnémetesedése ellen, és azt is nehéz szívvel viseli, hogy 1903 tavaszán a poémát bécsi gyártmányú tollakkal kénytelen papírra vetni. "Én részemről egész életemben - írja ekkoriban a mamának -, minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát." A szerzők útjai, amelyek még a Tanácsköztársaság direktóriumában is összefutnak, a negyvenes években válnak véglegesen és végletesen szét, és ekkor már az is jól látszik, hogy közülük ki volt a legnagyobb, ki alkotott igazán maradandót.
Bár a Bartók Új Sorozat rehabilitálta a Kossuth-szimfóniát, nem véletlen, hogy e zsengét a szerző, ha meg nem is tagadta, nem kedvelte. Az Operettszínházban, ezen a hideg estén, csak a Galántai táncok értékét nem lehetett nem vitatni: a többi felcsendülő mű szépségeinek bemutatásával, árnyalatainak megrajzolásával, a MÁV Szimfonikus Zenekar adós maradt. A komponisták közt a rangidős Dohnányi Ernő volt, a legfiatalabb pedig, a nála csak hét évvel később született Weiner Leó. A bemutatott művek mindegyike az aranykorban fogant. Akkor, amikor nem csak megélni tudtak a kortárs magyar zeneszerzők, de sikerüktől visszhangos lett a város: még a legkésőbbi Weiner Hegedűverseny is ebben az időszakban született kamaradarab átirata.
A jeles kort idézni kívánó Takács-Nagy Gábor a zenekari játék szomorú napjaiban - ha nem lenne három jó zenekarunk, joggal mondhatnánk a zenekari játék bádogkorában - vezényelte ezeket az okkal-joggal keveset hallható darabokat. Az aranykor patináját ugyanis a régi zenés mozgalom előretörése - vagyis a romantikus játékmód és a romantikus művek iránti kereslet vészes csökkenése - erősen megkoptatta: az ezredforduló után már jobban látszik melyik szerzőnk dolgozott puszta rutinból, melyik nyúlt mindig abba a dobozba, amit még Koesslernél pakolt tele, melyikük pótolta az elmaradó invenciót a népzenei motívumok cifrázásával. A most bemutatott művek többsége csupa ötlet, tűz, mind fiatalos, élettel teli darab.
Dohnányi Ruralia Hungaricájában van valami mosolyogtatóan anakronisztikus, valami olyan naiv báj, ami olykor felidézi Herczeg Ferenc drámáit, és Zilahy Lajost inkább mint Márait vagy Illyés Gyulát. De e báj a MÁV Szimfonikusok előadásából könyörtelenül hiányzott. A Szomorú fűzfának harminchárom ága című népdalra épülő első tétel elején az oboa szépen szólt, és ugyanolyan szépen sikerült a dallamot ismétlő csellószóló is, de a zenekar belépésével a ritmus felborult, a vonósok nem tudták az ütemet tartani, a belépésékkel a fúvósok is csúsztak, így a második tétel katonaindulójára már nem lehetett volna szabályos díszlépésbe menetelni. A gyermekdalokra felrakott harmadik fejezetből hiányzott a csiklandós gyermeki báj, a naiv életszeretet, csak a csikorgást lehetett hallani, ahogy a zenekar egy része igyekszik lassítani, míg a másik fele az előre futókat beérni. A német-gúnyoló tételben így nem meglepő hogy nem volt semmi gúny: a következő műsorszám szólóját játszó - a zenekarba beülő - Szalai Antal helyében igencsak aggódtam volna, hogy mi lesz a zenekarral, amikor majd kísérniük kell.
A kitűnő forma és arányérzékkel megáldott Weiner Leó a Farsanggal és a Szerenáddal már korán elismert Koessler-kedvenc utolsó műve a fisz-moll Hegedűverseny, ami az 1918-ban íródott op. 18-as II. hegedűszonáta átirata. Első tételében jól hallani Brahms hatását: a hegedű azonnal felveszi a dallamot és végig a hangadó marad. Szalai Antal kevés vibratóval, szenvedélyesen, néhol éles hangokkal, gyönyörűen formálva játszotta el a szólamot, különösen a pentaton dallamot idéző harmadik tétel szépsége és a kadencia kárpótolhatta a hallgatókat a zenekari játék színtelenségéért. A zenekar rendre lemaradt. Nem követte Takács-Nagy Gábor jelzéseit. Pedig a karmester, aki számos középszerű zenekarral adott már nagyon jó koncertet, mindent megtett: egyre hevesebben figyelmeztette a csúszó vonósokat. Szalai roppant intenzitással, értően adta elő a mű Rubato jelzésű negyedik tételét, itt már a zenekar is kevesebbet hibázott: de a siker egyértelműen Szalai érdeme, aki Bartók Hegedűszonátájának első tételét adta a heves tapsért cserébe. Magasztos, a mélységből kiáltó ember panaszának hangzó műnek mutatta Bartók darabját. E ráadást nagyobb ováció illette volna, mint a Hegedűversenyt, hogy ez mégis elmaradt, köszönhető a hangosításnak: nem tudom miért, nem is egyszer hangos sípoló hang zavarta meg a játékot, a Dohnányi-művet pedig erős recsegés (elképzelhető, hogy a karmester a pulpitus mellé tett, bekapcsolva maradt mikrofonja volt az oka).
A második rész a Kossuth-szimfóniával kezdődött: a harcra hívó kürtök rekedten recsegtek. A Gotterhalte parafrázisa bizonytalan volt, az ellenség mintha nem tudta volna a csatára rendbe szedni sorait. A zenekar csak akkor tért magához, amikor lecsendesedett a viadal helyszíne, a magyar lehajtott fővel fogadta - hisz e mű a 49-es eseményeknek állít emléket - a vereséget, tudván, hogy az ősz már emberfőkkel labdázik az égre.
A záró Galántai táncok lassú része nem volt eléggé szép, nem keltette azt a nyugalmat, amit egy csöndes falusi este, gyors része viszont pattogó lett - talán túlságosan is - a galántai férfiak mintha egy izzasztó kocsma homályában bokáztak volna, néha egymást lökve vállal, könyökkel. A zenekari tréfák - a kurjantó kürtök, a klarinétszóló - mosolyt csaltak elő. A bizonytalanul játszó hangszeresek közül a klarinétos kiemelkedett, az aranykor megkopott patinájú művei e bádogbevonat alatt üresen kongtak. Kodály életigenlő, vérbő műve volt csak kivétel, de sokat elárul az estről, hogy legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor a szólista egyedül játszott a színpadon.
MÁV Szimfonikusok
2009. december 14. 19:00
Km.: Szalai Antal
Vez.: Takács-Nagy Gábor
Dohnányi: Ruralia Hungarica, op. 32.b.
Weiner: II., fisz-moll hegedűverseny
Bartók: "Kossuth" - szimfóniai költemény
Kodály: Galántai táncok
Lukács Miklós-bérlet
www.mavzenekar.hu
www.antalszalai.net
images0_8f2ee18e305e455fbd9501b746c9ac6d
