NEM Titusz a porban

A Titus kegyelme szünetében nagyra becsült és a történelemben nálam jártasabb kollégámmal arról váltottunk pár szót, hogy a darab utolsó kórustételét a jelenlevők a bemutatón nagy valószínűséggel a csehek királya, II. Lipót felé fordulva énekelték el, természetesen hangsúlyozva azt, hogy a kegyesnek bemutatott ókori uralkodó mögött nemességben és irgalomban Lipót sem marad el. Kollégám hangot adott azon, engem több okból is elgondolkodtató véleményének, hogy ha II. József nem lett volna gyengekezű, hajítható és bizonytalan - hiszen hogy az volt, nemcsak döntéseiből, de azok negligálásból is kikövetkeztethetjük -, akkor nem lett volna ok, hogy Lipótot cseh királlyá is koronázzák, megerősítve ezzel is hatalmát, és ebből következően nem kapott volna felkérést Mozart a Prágai Nemzeti Színháztól, a neves tenortól és impresszáriótól, Guardasonitól, hogy operát komponáljon a király koronázásának alkalmából.

De van-e olyan mű, amelynek keletkezése mögött nem sejlenek fel persze ilyes véletlenek (s ezek természetesen csak akkor nyernek jelentőséget, ha az alkotó mozarti talentummal bír)? Míg a tapsrendre felvonultak az énekesek, azon gondolkoztam, nem annak tudható-e be, hogy a történeti háttérről ejtünk szót, nem pedig az előadásról, hogy a látottakat egyszerűen nem lehet értékelni, és a hallottak, tehát a Titus májusünnepi megvalósítása sem magasztalható. Hogy az semmivel sem jobb, mint a magyar énekesekkel hallott változat. Holott egy olyan felvonás végén voltunk, ami háborgásunkat - hiszen a szünetben háborogtunk - lecsillapította. Boschán Daisy rendezése ugyanis a legjobb szívvel sem rendezhető kész, épkézláb, rendes rendezésnek. Élek a gyanúperrel, hogy a Májusünnepre meghívott sztárok nem fogják jó hírünket vinni, nem fognak a pesti estéről úgy megemlékezni, mint énekesi pályájuk egyik fontos momentumáról, sőt, egyes maró, míg mások enyhe gúnnyal is említhetik majd, hogy a budapesti csodás operaházban legalábbis megállni látszott az idő.

Boschán Daisy rendezése már akkor, 1991-ben elavult volt, amikor bemutatták. Ezen időben már javában folytak egészségesebb operai műhelyekben a kísérletek a rémesen merevnek tartott opera seriakkal. E kísérletek arra irányultak, hogy a tulajdonképpen a zárt számokban magukat kellető, nagyszerű énekeseket kiszolgáló művet nézhetővé tegyék. Revitalizálják. Ennek az opera seria feltámasztási kísérletnek is köszönhető, hogy az opera a posztmodern egyik alapvető kísérleti terepe lett, a mai színházi produkciók egyik laborja, hiszen a komoly operákat nehéz volt kimozdítani szinte elmozdíthatatlan statikusságából, és ezzel szinte kiprovokálta, hogy olyan előadásokban valósítsák meg őket, melyek teljesen eltérnek az eredetitől (ezek rekonstruálása egyébként is csak néhány megmaradt színházban, a Cesky Krumlov-iban vagy a drottingholmiban volna lehetséges). Nemigen találunk a Titusz kegyelme előadásai közt a budapestihez foghatót, ami mintha - csakazértis - az eredeti prágai előadás rekonstruálásra tenne teljesen reménytelen és hiábavaló kísérletet. Ilyesfajta bíbortógás, papucsos, kosztümös rendezés nemcsak ma, hanem 1991-ben is csak akkor állná-állta volna meg a helyét, ha a rendező munkálkodása nem nélkülözi az iróniát. Nélkülözte.

Ennek pedig az lett a következménye, hogy a produkció súlytalan és nevetséges. Körülöttem a külföldi vendégek vagy szörnyülködtek, vagy nevettek. A tunikaszerű gúnyákban tündöklő nők ráadásul a kulisszás operaházakat idéző díszletek előtt voltak kénytelenek megmeredni, hiszen mozgatásukra alig tett kísérletet a rendezőnő. (A főbb jelenetek mögött egy Piranesit sejtető vászon feszült ki, a külsőkben játszódó jelenetek elé egy szamaras, hidas, bukolikus képet engedtek le a díszletezők.) A darab és az énekesek nevetségessé tételéhez hozzájárult az időnként kínosan elakadozó Bálint András is, akinek az lett volna a feladta, hogy Hegedűs Géza kényelmetlenül dilettáns verseknek ható költeményeivel ismertesse a secco recitativók helyett a történteket. Volt tehát egyszer egy kényszeredett rekonstrukció, amit egy, ettől az operától teljesen idegen drámai eszközzel toldottak meg. A Varázsfuvolában, Harnoncourtnál működhetett a próza, de itt a drámai fejlemények ellen dolgozott, ami azért is vont le az előadás értékéből, mert Metastasio darabja nélkülözi a lelki finomságokat, a lélektani helyzeteket, a pontos jellemrajzokat; ezért is szokták alábecsülni, a da Ponte-operák mögé sorolni ezt a többre érdemes Mozart-operát.

Ha már Harnoncourt: nála, az ő előadásaiban, többek közt Mozart-mise felvételein, tűnt fel az egyik legnagyobb meghívott sztárénekes, Eva Mei, aki az első felvonásban ugyanúgy betlizett, mint a két másik sztár, Herbert Lippert és Fischer Ádám. Fischer hamar összekapta a zenekart, de az első játékrészben a fúvósok még sokat hibáztak, a tempókat túl gyorsnak hallottam, és a román mezzo, Ruxandra Donose Parto, Parto áriájában sem segítette igazán a zenekar a művésznőt a súlyos elhatározás lélektanának ábrázolásában. Nem a kétségbeesés miatt hangzott el szinte ordítva a Parto, és nem egy szinte szétszakadó lélek vívódását érzékeltette, hanem csak elénekelte, egyébként jól, pontosan, a híres áriát. Lippert a második részben a lélekrajzban, a recitativo accompagnatóban erős volt, nem tűnt indiszponáltnak, mint az első részben, ahol szinte egyetlen magasabb hangot sem tudott maradéktalanul kiénekelni. A Vitellát éneklő Eva Mei kisebb ambitusú hang, mint gondoltam, szépen, pontosan énekelt, de nem elég erőteljesen. Ő volt az az énekesek közül, aki mintha nem is találta volna a helyét a színpadon, akiről lerítt, hogy e pesti előadást hakninak tudja be.

2010. május 2. - Magyar Állami Operaház (Májusünnep)

Titus kegyelme

Zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart

Szövegíró: Caterino Mazzola/Hegedűs Géza

Magyar nyelvű feliratok: Kürthy András

Rendező: Boschán Daisy

Díszlettervező: Borsa Miklós

Jelmeztervező: Márk Tivadar

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Karmester: Fischer Ádám

Titus: Herbert Lippert

Vitellia: Eva Mei