Messzebbről kezdem. Volt valamikor egy Messiás-előadás, Christopher Hogwood vezényletével. Néha a Magyar Televízió is leadta, karácsonykor, készült belőle CD is. Azt hiszem, ezek alapján mindenki megjegyezte magának Judith Nelson és Emma Kirkby nevét. Fenomenális szólókat énekeltek. Emma Kirkby hangjának sajátos varázsa volt. Vékony, de végtelenül kedves, hajlékony hang. Könnyedség, virtuozitás, utolérhetetlen zamattal. Az angyalok hangját képzeljük ilyennek. Most földre - akarom mondani Budapestre - szállt az angyal. Feltételezem: repülőjárattal, mivelhogy szárnyai igencsak töröttnek tűntek április 4-én. A múló idő kegyetlen. Kikezdi a hangszálakat. Itt-ott karcossá válik a hang, erőltetni kell a magasságokat. Mi marad? A muzikalitás, a zenei kifejezés iránti érzék. Az valóban változatlan. És néha felcsillan valami abból a hajdani aranyszínből is. Ennyi.
Csalódás? A hangverseny első félidejében hallott Vivaldi Salve Regina egyértelműen az. A publikum sem valami lelkes. Pergolesi Stabat Materénél, a zárószámnál azonban mégis meghatott csend uralkodik a teremben. Ezek azok a pillanatok, amikor a kritikus kénytelen belátni tehetetlenségét. A jelenségre nincs racionális magyarázat. A felső régió, g és asz körül most sem szép. De már nem törődünk vele. Átadjuk magunkat a szomorú és vigasztaló muzsikának. Nagy szerencséje a dús, szőke sörényű, apró termetű angol hölgynek, hogy már nem működik a Szent Inkvizíció. Mert alighanem kíváncsi volna rá, miféle bűbáj működött itt...
A partnernek, Michael Chance-nak nincs titka. Kontratenorja (vagy kontra-altja - nagy a zavar e kifejezések körül) fent aránylag szépen kinyílik. Lent, az alsó kvintben matt, jelentéktelen. Majdnem beszédhang. Gusztusosan formálja a frázisokat, dallamíveket, jól alkalmazkodik a duettekben.
A közel húsz esztendős Florilegium együttest aránylag magas áron jegyzik manapság a zenei tőzsdén, s nem alaptalanul. Finoman játszanak, figyelve egymásra, hibátlanul. A Stabat Maternél ez tökéletesen elég. Másutt nem. A nyitószám egy Vivaldi-szimfónia (azazhogy korabeli írásmóddal Sinfonia) - kamara-változatban. A kézhez kapott rövid ismertető szerint Vivaldi korában szokás volt a Sinfoniákat így, lényegében szóló-vonósokkal is előadni. A produkció nem győz meg maradéktalanul. A szélső tételekben bizony hiányzik a nagyobb apparátus, a teltebb hang. A már említett Vivaldi Salve Regina után (és Pergolesi Salve Reginája, Michael Chance 'magánszáma" előtt) fuvolaversenyt is hallhatunk Pergolesitől, majd a második félidőben egy másikat. Ki tudja, miért, nem abban a sorrendben, ahogy a műsorfüzet szerint kellene. Túlzott jelentősége nincs a cserének, ám jó néven vettem volna, ha értesítenek róla.
Az együttes fuvolista vezetője, Ashley Solomon szólózik, tetszetősen, de igencsak halk, szinte kifulladó hangon (a szünet utáni versenyműnél egyszer érezhetően ki is fullad, amit hallatlan rutinnal retorikus fordulatnak stlizál). Barokk fuvolától persze az ember nem vár el átható hangerőt, de azért hallottam én már ennél intenzívebb fa traversót. Olykor döbbenetes harmóniai váltások, hangnemi kitérések fűszerezik a későbarokk vagy koraklasszika fiatalon - 26 évesen - elhunyt, vitathatatlanul zseniális nápolyi mesterének muzsikáját. Furdal a kíváncsiság, mit tenne ezeknél a taktusoknál az Il Giardino Armonico. A Florilegium minden esetre nagyon jólnevelt, diszkrét. Ízlés dolga: lehet, hogy igazuk van. Én minden esetre szívesebben vettem volna vadabb, zaklatottabb, poénosabb előadást.
Emma Kirkby, Michael Chance és a Florilegium
2010. április 4. 19:30
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010
Km.: Ashley Solomon (fuvola), Jennifer Morsches (cselló), James Johnstone (csembaló, orgona), Reiko Ichise (viola da gamba)
Vivaldi: G-dúr szimfónia vonósokra, RV 146; Salve Regina (g-moll), RV 618
Pergolesi: D-dúr fuvolaverseny; Salve Regina; G-dúr fuvolaverseny; F-dúr szimfónia gordonkára és continuóra; Stabat Mater
