Az idén már kilencedik alkalommal megrendezett pannonhalmi fesztiválon hosszú éveken át változatlan menüvel fogadták a vendégeket: egy világszerte sikeres, ám hazánkban kevéssé ismert kortárs szerző darabjai mellé rendszerint egy jóval - akár évszázadokkal - korábban élt "klasszikus" (pl. Haydn, Mozart, Bach, Csajkovszkij) kamaraműveiből válogattak. A sort tulajdonképpen a két évvel ezelőtti műsor törte meg, amikor is Beat Furrer művészete egy másik 20. századi komponistáéval (Sosztakovics) került összehasonlításra.
Első ránézésre egy ilyen döntés annak a kockázatnak a csökkentését is jelentheti, amelynek bizony Magyarország e vezető kortárs zenei ünnepe többször is ki volt téve - nevezetesen annak, hogy komoly fejtörést igényel majd a két szerző közötti összefüggés és kapcsolódás felmutatása. Az apátsági koncertek azonban már többször bizonyították, amit különben is tudhatunk: csaknem egy időben alkotó művészek között alkalmasint sokkal nagyobb különbségek lehetnek, mint az életműveikkel követendő példát, stílust és technikát teremtő kanonizált szerzők és ifjú "követőik", utódjaik között (előbbire éppen a Furrer-Sosztakovics, míg utóbbira a tavalyi Oehring-Beethoven páros lehet jó példa).
Idén ismét úgy döntött a szervezőgárda, hogy húz egy merészet és "klasszikus" szerzőnek Igor Stravinskyt, azaz a közelmúlt egyik legnagyobb összefoglaló szellemét választja, aki univerzálissá attól vált, hogy nemcsak végigkövette a 20. századi zenetörténet nagy részének számtalan fordulatát, de sokukban tevékenyen részt is vett. A végeredmény e választással mindenképpen más lett, mint az eddigiek, mert ezúttal tényleg minden a modernitásról, az Új zenéről szólt: arról a zenéről tehát, amely immár több mint száz esztendeje küzd a zenetörténeti múlttal, a közönséggel és saját magával is, s amely mégiscsak ezernyi szálon akar kötődni és kötődik is régebbi korok mestereihez és műveihez.
Le a kalappal a programfelelősök előtt, hogy az itthon egyelőre ismeretlen Kaija Saariahóban ugyancsak felismerték a Stravinskyre oly jellemző sokoldalúságot, valamint a múlttal folytatott folyamatos párbeszédre való törekvés igényét, és - mint válogatásuk is bizonyítja - minden egyes koncerten meg is kívánták mutatni azt! Olyan kapcsolódási pont ez az orosz óriás, s a jó ideje a kortárs zeneszerzés élmezőnyéhez tartozó, idén hatvan esztendős finn alkotóhölgy művészete között, ami mindenképp összehasonlításra érdemes, és ami talán csak akkor mutatkozik meg igazán, ha így, sűrítve, gyors egymásutánban hallgatjuk darabjaikat - ha fülünkben még az egyikük épp csak lecsengett műve által okozott benyomásokkal fordulunk a másikuk alkotásához.
A nyitókoncert mindig meghatározó egy fesztiválon, s nincs ez másképp Pannonhalmán sem. Örömteli, hogy az első este sok mindenből ízelítőt adott, ami a maradék két napban még várt reánk. Mindjárt a műsort nyitó, 2002-ben komponált Saarihao-mű, a Terreste két tétele rámutatott például arra, hogy mi az a két karakter, az a két egymással szembeállított minőség, amely a finn zeneszerzőnőt a kamarazenében leginkább foglalkoztatja: az első, gyors rész alapvetően különféle ritmikai játékokra, már-már Stravinsky-féle tánczenét idéző ostinato-betétekre, és a hangulatok gyors változására épült, mindenekelőtt Saariaho talán legkedveltebb hangszere, a két fuvola vezérletével. A fuvola, csakúgy, mint a koncerten később felcsendülő, ám időben jóval korább keletkezett (1986) Lichtbogen-ben, amúgy a formai tagolást illetően is kitüntetett szerephez jutott, hiszen fuvolahanggal kezdődött a mű, s ugyancsak egy rövid fuvolaszóló jelentette az átmenetet az első és a második, lassú tétel között. (A Lichtbogen pedig fuvolával ért véget.). E tétel az elsőtől csaknem minden paraméterében eltérőnek mutatkozott, s ezzel olyanná alakította a kompozíciót, ami a Saariahót ismerők szerint leginkább a koncerten a Lichtbogen által képviselt első alkotói korszakra jellemző: a dinamikus első rész ellenében itt minden "állva" maradt, s csaknem valamennyi történés egy négyhangos motívum ismételgetésére, illetve annak lassú, elsősorban a hangszínt és a faktúrát érintő metamorfózisára épült.
Ami igazán különlegessé tette e második szakaszt, nem holmi váratlan vagy sosem hallott technikai megoldás, illetve egyéb progresszív elem függvénye volt, ahogy azt egy kortárs műtől sokszor várjuk. Sokkal inkább egyfajta hagyományos szépség, a hangzás "romantikus" jellege volt az, amire már itt felfigyelhetett a hallgató, még bizonyosan nem tudván azt, hogy Saariaho művészetének egyik legfontosabb jellemzőével áll szemben. A Lichtbogen, és még inkább a méltán nagy sikert aratott vonósnégyes (Terra Memoria) aztán megerősítette azt, hogy a finn művésznő egyáltalán nem riad vissza a szépségtől, s bátran alkalmazza azt majd minden művében. Ez mindenképpen barátságossá és befogadhatóbbá teszi zenéjét azok számára is, akik csak most ismerkednek a zeneművészet legújabb oldalhajtásaival is.
Van még egy másik közös jellemzőjük is e kompozícióknak: komoly kihívások elé állítják az előadót. Nos, szerencsére a 2008-ban megalakult, szlovákiai Quasars Ensemble muzsikusai kiállták a próbát, ahogy a mindvégig mértéktartóan vezénylő Ivan Buffa is remekül irányította a kisegyüttest. Buffa higgadtsága, s mozdulatainak letisztultsága különösen a két Stravinsky-művet dirigáló Rozmán Lajos színpadiasságának fényében vált szembetűnővé. Érdekes kísérlet lett volna, ha a klarinétosból karmesterré előlépő művészt úgy figyeljük, hogy közben nem halljuk a muzsikát - alighanem többen is egy nagyszabású szimfónia fináléját képzelték volna a látvány mögé, s semmiképp sem Stravinsky lényegében mindenféle affekciótól mentes Szeptettjét és Oktettjét. Igazságtalan lenne azonban, ha ezzel azt állítanánk, hogy a hűhónak semmi eredménye nem volt. A kelleténél talán szenvedélyesebben, de a szlovák-magyar zenészkontigens (Quaartsiluni Ensemble) végül kellő fegyelmezettséggel adta elő e két ritkán hallható mesterművet. Jogosan szólt mindannyiuknak a taps.
