- A 2005-ös Erkel színházi Turandot-debütálásod nem láttam, de a négy évvel ezelőtti, Kovalik-féle előadást igen. Már ott, a Művészetek Palotájában megállapítottam magamban, hogy nincs mese, Lukács Gyöngyi Turandotnak született! Az előadás alatt ugyanis végigvezetted a hallgatóságot ennek az összetett figurának a lelki stációin, ahogyan éretlen gyereklányból szerelmes, felnőtt nővé válik. Mennyi időre volt szükséged ahhoz, hogy Turandot ennyire testre- és, ha lehet ilyet mondani, hangraszabott szereppé váljon?
- Érdekes, amit mondasz. Abban biztos vagyok, hogy valamennyire változott bennem Turandot azóta, hogy először énekeltem. Az nagyon meghatározó volt, ahogy Palermóban, Nello Santi karmesterrel közösen tanultam ezt a szerepet. Ez a kiváló dirigens, aki maga is nagyon jól tud énekelni, hangonként dolgozta ki nekem ezt a figurát. Amikor egy frázist, vagy áriát elénekeltünk, mindig elmondta, ő hogyan szeretné, és közben Turandot jelleméről is beszélt. Mindenki másképpen értelmezi, hogy tulajdonképpen milyen is ez a nő. Nem tudom, hogy látszik kívülről, de nekem ott legbelül nem az a könyörtelen szörnyeteg, akinek egyes rendezők (is) szeretik beállítani, vagy, ahogy a köztudatban létezik. Szerintem Turandot nem egy jéghideg nő. Eleve nem is lehet az, mert az áriája olyan forró és tüzes, hogy annál felborzolóbb zenét keveset találni az operairodalomban.
- Az elmúlt évek során, többféle rendezésben is színpadra álltál Turandotként, melyik áll a te olvasatodhoz a legközelebb? - Az én értelmezésemben, Turandot már első ránézésre beleszeret Kalafba, és ezért drukkol neki, hogy találja ki a kérdéseket. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert közben meg kell felelnie a protokollnak, vagyis nem mutathatja ki, hogy valójában mire vágyik. Pontosan ezért szerettem Andrei ?erban londoni rendezésében (2006 júliusában öt alkalommal lépett fel Lukács Gyöngyi, a Covent Garden színpadán Turandot címszerepében - a szerk) azt, hogy az utolsó kérdés előtt Turandot mutatja Kalafnak, hogy mondja már ki a választ. A férfi végül kimondja, neki viszont továbbra is játszania kell a szerepét, ezért úgy tesz, mintha meg akarná fojtani a kérőjét, de közben ez már csak színház a színházban. (Hatalmasat nevet.) Nyilván ezek után Turandot átváltozását kell megjeleníteni, ami a zenében is megnyilvánul. A záró duettben mindenképpen hangot kell váltani, lágyabban kell énekelni, hiszen beteljesedett a szerelem. A korábbi felvetésedre válaszolva: az opera során Turandot valóban egy metamorfózison megy át. A darab elején ő egy akaratos gyerek, aki válogathat és megengedheti magának, hogy a halálba küldje a férfiakat, de ezt nem gonoszságból teszi. Az opera végére pedig felnő, megtalálja az élete értelmét. Zárójelben jegyzem meg, hogy vannak olyan énekesnők, akik azt mondják, azért nem vállalják a Turandot címszerepét, mert képtelen lennének megszemélyesíteni ezt a gonosz nőt. Úgy gondolom, inkább azt kellene bevallaniuk, hogy nincs meg hozzá a hangjuk... Abban az esetben ugyanis, ha ezt a kifogást elfogadnánk, akkor elég kevés figurával tudnánk sorsközösséget vállalni, hiszen az operairodalomban nem csak pozitív személyiségek vannak. Nekünk az a dolgunk, hogy belebújjunk különböző személyiségek bőrébe, és nem fordítva, ugyanis nem a szerepek fognak hozzánk idomulni, hanem ott van egy-egy personage, mint például Turandot vagy Tosca, akit nekünk kell életre kelteni a színpadon. Nem beszélve olyan összetett és bonyolult karakterekről, mint a személyes kedvencem Jekatyerina Izmajlova, a Kisvárosi Lady Macbeth főhősnője. Az pedig már rendezői koncepciótól függ, hogy ki mit lát bele egy-egy figurába...
... a figura végső artikulációja pedig az énekhang, ami semmilyen díszletelemmel vagy rendezői elképzeléssel nem helyettesíthető.
- Szögezzünk le gyorsan valamit: ez egy nagyon nehéz szerep. A szopránok "nyírós" figurának hívják, tehát mindenki fél tőle. Azt is mondják, hogy aki a Turandotot elénekli, annak utána vége van. Azért jó pár nagy művész bebizonyította, hogy ez nem igaz. Azt azonban el kell ismernem, hogy én is sokat dolgoztam azon, hogy ne erőből énekeljem ki, ezáltal ne az legyen a hallgatóság érzése, hogy mennyire jó, hogy már vége van, mert a címszereplő kifáradt. Sokan azt hiszik, hogy csak az ária komplikált, de ez sem így van. A kérdéseket feltenni talán még nehezebb, mert állandóan az átmenő hangokon kell navigálni, vagyis nagyon sok munka van abban, hogy ezek pontosan megszólaljanak. És akkor még nem beszéltem azokról a pianókról, amik benne vannak a kottában, de szinte már tradicionálisan senki sem akarja észrevenni. A tanulási időszak alatt, erre is figyelnem kellett, hogy megtaláljam az arányokat, és hű legyek a zeneszerzőhöz. Az is biztos, hogy időközben tudatosan és tudat alatt is, egyre jobban idomultam a szerephez, ami szintén nem megy elsőre. Természetesen más drámai figurával sem könnyű, de a Turandottal úgy elkészülni, hogy már az első szériában azt mondják, hogy "testre szabottan" áll egy énekesnőnek, lehetetlen. Most már elmondhatom, hogy elértem oda, hogy bármikor be tudok ugrani ebbe a szerepbe, de szükségem volt erre a néhány évre ahhoz, hogy ez ne jelentsen gondot.
- A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, két estén is láthatja, hallhatja a közönség a Turandotot. Milyen viszonyban vagy a félig szcenírozott előadásokkal?
- A félszcenírozásról mindenkinek valami szükséges rossz jut eszébe. Valóban vannak negatív példák is erre, főként a verista operákat lehetetlen így bemutatni. Szerencsémre Európában és Amerikában is részt vehettem jó pár olyan koncertszerű, félig szcenírozott produkcióban, ahol ez az előadásmód tökéletesen működött. A professzionális megvalósításhoz azonban kell egy jó rendező. A korábban említett, Kovalik Balázs-féle, részben szcenírozott Turandot-színrevitel a Művészetek Palotájában, nos, az remekül sikerült. Kíváncsian várom én is, hogy milyen Turandot-produkció születik a Margitszigeten. Szerintem nívós előadást láthat, hallhat majd a közönség, hiszen remek énekeseket szerződtettek, és most természetesen nem magamra céloztam. Bár nem ismerem a tenoristát, Rubens Pelizzarit, azt hallottam róla, hogy szép hangja van, tehát van itt néhány garancia arra, hogy egy komplex élményt nyújtó operaestben legyen részünk.
- A margitszigeti Turandot kapcsán eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne, ha sok fiatal ülne be az előadásra. Elképzelhetőnek tartod, hogy Puccini és a szabad tér vonzza majd a tinédzsereket, huszonéveseket?
- Sajnos nem hiszem, hogy így lesz. Szomorúan tapasztalom, hogy a fiatalok nem ülnek be opera-előadásokra, sem a kőszínházban, sem szabad téren. Ez lényeges különbség a külföldön tapasztaltak, és a hazai viszonyok között. A probléma gyökerét abban látom, hogy idehaza az utóbbi bő egy évtizedben az operaénekesi szakma elveszítette a rangját. Szerintem ez azért alakult így, mert ez az egyébként agyonhallgatott műfaj, hosszú-hosszú ideje másról sem szól, mint a botrányról. Azért kellene tevőlegesen fellépni, hogy ez változzon, és ne a mindenkori vezető csatározzon a művészekkel, vice versa. Nyugalomra lenne szükség, mert az operaénekesek egy lélekszakma művelői, ehhez a pályához pedig (belső) csend kell. Visszatérve az alapkérdésre, nem attól lesz népszerű a fiatalok körében az opera, hogy megreformáljuk, vagy ész nélkül belekontárkodunk, mert ez a műfaj ezt nem bírja el. Itt nem lehet hazudni: vagy van valakinek hangja vagy nincs. A színpadon abban a pillanatban eljön az igazság órája, ha valaki kinyitja a száját. A hangot ugyanis semmilyen látványelemmel nem lehet helyettesíteni. Most már külföldön is rájöttek arra, hogy képtelenség a rendezői diktatúrát fokozni. Bizonyos értelemben ez egy muzeális műfaj, és most nem arra gondolok, hogy konzervatívan merevnek kell lennie. Meggyőződésem, hogyha egy-egy opera fantáziadús rendező kezébe kerül, aki énekescentrikus is, akkor ott jó előadás születhet. A műfaj maga bajban van, ez nem is kérdés. Ebből kellene valahogy kilábalni, ez pedig a fiatalok bevonása nélkül nem lehetséges. Ahogyan az énekesek körében szükség van az új generációra, éppúgy a közönség fiatalítására is törekedni kellene. Régen ez sem okozott problémát. Amikor húszévesen elkezdtem a pályát, akkor a középkorúakra nem jelentettem veszélyt, mert miattam senkit nem rúgtak ki. Jól megfértünk egymás mellett, mert mindenki tette a dolgát. Szerintem ennek most is így kellene működnie, és akkor újra lenne (fiatal) nézőközönség is ...
- Egyetértünk, akkor működnek jól a dolgok, ha mindenki teszi a dolgát, tehát nekem lenne még egy kérdésem...
- (Beleegyező mosoly)
- Néhány éve azt mondtad, hogy valószínűleg soha nem fogsz Wagner-szerepre vállalkozni. Hogyan történt mégis, hogy a Magyar Állami Operaház következő évadában A bolygó hollandi Senta szerepében mutatkozol be a hazai közönségnek? És még egy fél kérdés, ha már a fiatalok bevonásáról beszélgettünk az előbb, vajon sikerül-e Wagner operájára becsábítani a tinédzsereket?
- Valóban ezt nyilatkoztam, mert a külföldi impresszárióktól legalább tizenöt éve azt hallgatom, hogy mennyire ideális Brünnhilde lehetnék vagy Elza, de felkértek már Ortrud szerepére is. Ezekre a megkeresésekre évekig azt mondtam, hogy vagy soha nem fogok Wagner-hősnőt énekelni, vagy csak akkor vállalom valamelyik szerepet, amikor elérkezettnek látom az időt. Mindig attól féltem, és most nagyon őszintén beszélek, ahogy mindig is szoktam, hogy azoknak, akik túl korán kezdenek Wagnert énekelni, megmozdul a hangjuk. A félelem indokolt, mert Wagner forszírozásra kényszeríti az énekest, más pozícióban van a torok, mint mondjuk a Tosca esetében, ami természetesen szintén nagyon nehéz drámai szerep. Summa summarum, mindig arra vártam, hogy megérezzem: eljött az idő. Amikor megtudtam, hogy az Operaházban számítanak rám A bolygó hollandiban, gyorsan elővettem a kottát, és áténekeltem Senta szerepét. Elgondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy na, most van itt az idő... Így történt! (Nagyot mosolyog.) S hogy a kérdés második felére is válaszoljak, úgy tudom, hogy A bolygó hollandiból közönség előtti főpróbát tartunk majd, és megint csak azt tudom hangsúlyozni, hogy ide bizony hívni kell a fiatalokat! Most eszembe jutott, hogy tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor először elmentem a Győri Nemzeti Színházba. A sevillai borbélyt adták, és miközben rácsodálkoztam a gyönyörű zenére, arra gondoltam, talán egyszer majd én is énekes lehetek... Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy meg kellene adni a mostani tizenéveseknek is a lehetőséget. Könnyen elképzelhető, hogy itt az Operaházban, a nézőközönség soraiban ül majd egy olyan fiatal, aki a Turandot, a Tosca vagy A bolygó hollandi előadása közben arra gondol, hogy milyen jó lenne ezt a pályát választani...
