A híres Pompidou igazi multifunkcionális központ, az állandó és időszaki kiállításokon most egyebek között Louise Bourgeois tárlatán kívül mozi, kávézó, könyvtár és médiaközpont, hatalmas képzőművészeti könyvesbolt, a kortárs zenei IRCAM műhely és más intézmények nyertek benne elhelyezést. A híres "kifordított" ház falain kívül is fenntartanak irodákat, még állandó kiállítást is. A ház minden nap kilencig van nyitva, így esténként is zajlik az élet, pár napja kezdődött egy nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál. A Jeudi's (Csütörtökök) programsorozatot, amint Florence Morat, a Modern és Kortárs Művészeti Múzeum pedagógiai programjának vezetője elmondta, azért működtetik már negyedik éve, hogy olyan találkozásokat hozzanak létre az előadó-művészet és a képzőművészet között, amelyek segítik a kiállítások befogadását, újraértelmézését.
Ezért a Keleti fuvallat, vagyis a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz és népzene szakos hallgatóinak fellépése a hatalmas előcsarnokban már úgy indul, magyarázza Morat, hogy miközben a házba érkezőknek a kezébe nyomják a részletes szórólapot, a tömegben elvegyülten már megszólalnak a felvezető rész, a nyitány előadói. A koncepció szerint elfoglalják az egész teret a megszólaltatott zenével, ahogy közben lépegetnek, sétálnak. Így a közönség hiszen az előcsarnokból ugyan még sokfelé lehet menni, sok minden lehet elkezdeni, de már házon belül vannak legyen benne a zenében, már a koncert részesévé váljon, ne kívülről nézze azt.
A Párizsban élő magyar szervező, Stenczer Sára adja meg tapssal a jelet a nyitányhoz hét órakor. Borbély Miklós sapkában, szaxofonozva araszol ki Bourgeois ötméteres, fém pók szobrának fogságából, máshonnan éles trombitaszó hallatszik. A hátsó fal előtt két bőgős játszik, Zimber Ferenc cimbalmos most az ütőgardonnal sétál, fuvolást is hallok, de nem látom, hol van, és a népdalénekeseket is csak közel érve hallom, viszont viseletük már messziről kiemeli őket a tömegből. Kezd kialakulni egy hangkép, amely a koncert előtti zenekari hangolásra emlékeztet. A nyitány vége szó szerint átvezetés, a hangszeresek felmennek a negyedik-ötödik emeleti múzeumba, ahol nemsokára kezdődnek a performanszok, és vezetik magukkal a közönséget.
Pollock egy látványos nagy vásznával szemben, a terem közepének háttal már összeállítottak egy dobfelszerelést, Varga Bendegúz és Ávéd János duója szólal meg itt először. Elektromos gitárt is hallok egy távolabbi teremből. Az improvizációra épülő szólók, duók, triók gondosan, napokon át bepróbáltan, egymáshoz képest is elrendezve szólalnak meg, körülbelül negyedórás blokkokban. Az első produkció, amelyhez közel merészkedem, Hajdu Klára énekes és Fenyvesi Márton - övé volt a gitár expresszív, rapszodikus párbeszéde Simon Hantai vászna előtt, sőt vásznával. Továbbindulok, követve az átszűrődő hangokat: vagy hat összenyitott teremmel hátrébbról valamit hallok, ami nem a múzeum szokásos állapotára vall. A kiosztott szórólapon a termek beosztásán kis hangjegy jelzi, hogy mikor melyik teremben van performansz, és mivel akár 5-6 produkció is lehet egyszerre, igyekszem minél többet felkeresni.
A Bauhaus-teremben, ahol egy hatalmas Kandinszkij uralja az egyik falat, Ávéd János és Borbély Miklós a forradalom születéséről beszélgetnek, legalábbis ezt a mottót adták tenor- és altszaxofon duettjüknek. Valóban, képről képre beszélik meg, mintha "csak" látogatók volnának, amit látnak, mi meg hallunk. Breuer Marcell nagyhatású csőszéke is ott van a középső talapzaton ebben a teremben, miközben tovább indulok, de még hallom, hogy megtapsolják a két szaxofonost. Kikerülök egy középiskolás csoportot, most kelnek fel a törökülésből, az ölükben vázlatfüzet, nem hiszem, hogy ők a "Jeudi's miatt jöttek, de a dolog láthatóan felkeltette az érdeklődésüket. Nagy csődület a múzeum kortárs részében, az alsóbb szinten: Harcsa Veronika az Agam-teremben táncol és énekel is, érzékletes performanszot nyom, egyértelműen megihlette ez a csillogó-villogó, futurisztikus terem, amelyet a Központ névadója kapott. Vera skálaszerűen kíséri mozgással, lépésekkel magát, utána érzéki kapcsolatot létesít a szoba közepén lévő fém térplasztikával, majd teljesen elbújik mögé -a nézőnek az az érzése, hogy most megleshette egy, a bezártság és a magány szituációjában szenvedő ember gondolatait.
Egy másik produkcióhoz, amely egy kisebb benyílóból szól, alig tudok hozzáférkőzni, csak hallom, hogy erősen blues ihlette zene. Az amerikaiak önkéntes száműzetésben itt élő generációja játszhatott ilyen zenét Párizsban, a háború után. Letelepedem annak a teremnek a szélén, ahol csak természetes anyagokból, kötélből, fából, textilekből készült rusztikus stílusú műtárgyak vannak. Ez a ciklus az organikus formák és a dal megújulásának jegyében áll: a cimbalom-hegedű duó, Zimber Feri és Kovács Márton játszik itt magyar népdalokat. Szoros embergyűrű venné körbe őket is, de a gondos múzeumi szervezők lekordonozták az egyébként nagy, bejárható termet, amelyben ezek a tárgyak vannak, annyira féltik őket. Főleg fiatalokból áll a közönség, de az előbb egy elegáns, láthatóan szenvedélyes múzeumlátogató idősebb hölgy a szervezők egyikével beszélgetett - akiknek egységesen fekete ruháján nagy fehér matrica hideti a programot.
Visszafele jövök, és hallom, hogy az Agam-teremben elbűvölő, három szólamú énekes produkció szól. Hátborzogató percekel később látni, hogy ugyanaz a terem mennyire mást "jelent" nekem, amikor más produkciót hallok és látok onnan. Miközben Harcsa Veronika az elidegenedést mutatta meg nagyon érzékletesen mozogva és énekelve, a balladák az ember más, keserves érzéseit tették átélhetővé, Guessous Majda Mária, Szűcs Marietta, Takács Éva előadása természetesen a szöveg értése nélkül is felkeltette ezt az érzést. Megállok az absztrakció egyik úttörő kompozíciója előtt (Picabia: Udine, 1913), amelyet a művész egy lengyel táncosnő által megihletve festett, és innen hallgatom Csókás Zsolt és Eged Márton duettjét. Egy Pastoriust játszanak, egymásnak dobják a labdát, ritka az ilyen ritmikus zene, de üdítő kivétel. Négykezest is hallok, Oláh Dezső és Pintér Péter vadulását arról a folyosóról, ahol a Der Sturm című avantgárd folyóirat címlapjai vannak kiállítva (Matisse, Chagall, Kirchner, Kandinszkij, Marc és Mattis Teutsch).
A finálé külön performanszra épül, amely Fenyvesi ötletéből az otthoni próbákon alakult ki. A huszonegy zenész hangszercsoportonként 8 zenei rétegre, szekcióra oszlott, és minden szekciónak adtak egy számot. Ezeket a számokat nagy táblákon kiosztották a közönségnek, amikor felmutatják, csak akkor zenélnek, de néhány hangszeres (Zimber Ferenc, Ávéd János, Csókás Zsolt) biztosítja a zene folyamatosságát. A különböző rétegek egészen váratlanul léptek kölcsönhatásba, izgalmas, lüktető, egzotikus produkció született, amelynek improvizatív jellege és a közönség bevonása különösen nagy hatást váltott ki. Ovációval fogadták a zárószámot, ami ugyanannyira szólt az improvizációnak, mint a korábbi, kisebb létszámú produkcióknak, és ugyanannyira a társművészetek egymást inspiráló erejének.
