Feldobóan humoros és szabadon szárnyaló - ez a négy szó jutott elsőként eszembe, amikor egyik későn érkező ismerősöm a szünetben megkérdezte, milyen volt a francia Pulcinella és a magyar Dzsindzsa közös koncertje. Ők történetesen már többször találkoztak egymással, Hartyándi Jenő kezdeményezésére a tavalyi Mediawave-en mutatkoztak be először, azon melegében stúdióba is vonultak (a lemezt a BMC adta ki, Panters' Play címmel), idén pedig a magyarok jártak náluk, és adtak Franciaországban velük több közös koncertet.
A Dzsindzsa viszonylag ritkán fellépő hazai csapat, tagjai - Weisz Gábor (szaxofon), Hock Ernő (bőgő), G. Szabó Hunor (dob) - azonban más formációkban már kellőképp bizonyították, hogy mennyire kreatív jazzmuzsikusok. Tavaly május óta pedig azt is tudjuk, hogy mennyire jól kommunikálnak a Pulcinella hasonszőrű, hasonló zenei felfogású zenészeivel (Ferdinand Doumerc - szaxofon, Florian Demonsant - harmonika, Jean-Marc Serpin - bőgő, Frédéric Cavallin - dob). A mostani közösködésük legfontosabb eleme változatlanul a merészség, a kalandvágy, a játékosság és az a néha groteszkbe hajló zenei humorizálás volt, amely szerencsére sosem lépte át azt a bizonyos határt, sosem vált öncélúvá, netán karikatúrává. Ellenben mérhetetlen lendületet, folytonos pulzálást és szabadságérzetet adott az egész produkciónak.
- Pár órája érkeztek, sejtheted, mennyit tudtunk próbálni előtte. De persze minden rendben lesz - mesélte mosolyogva Lukács Miklós az előtérben, aki amúgy a trafós kortárs jazzsorozat amolyan összekötő figurája. S akinek nagyfokú muzikalitása, érzékenysége, szonikus empátiája és profizmusa abszolút alkalmassá teszi arra, hogy egymástól eltérő zenei világokban is remekül megállja a helyét. Elsőként a francia Ozone trió (Christophe Monniot - szaxofon, Spányi Emil - zongora, Joe Quitzke - dob) mellett, melynek koncertjét hasonló játékosság és humor jellemezte, mint a Pulcinella + Dzsindzsa produkciót, csak hatványozottabban és az egészet jó adag bolondozással, szolid őrülettel nyakon öntve.
Utóbbiban különösen a szaxofonos Monniot vitte a prímet, aki csak úgy szórta minden irányba szaxofonjából a hangokat, tekergett, grimaszolt, minden porcikájával kommunikált. Időről időre nekiesett a szintetizátorának, jobbára széles gesztusú futamokat játszott rajta, néha csak könyökkel verte vagy egyszerűen ráült. Máskor a pedálsorra lépkedve bolondította meg mindenféle effektekkel az énekét, sóhaját, gerjesztette össze ritmikusan a mikrofont az erősítővel. De bármennyit is bohóckodott és virtuózkodott, valahogy minden mozdulata, gesztusa végtelen zeneiséget sugárzott.
A többiek pedig mindebben remek partnernek bizonyultak. Akár a zongora és a kétféle szintetizátor között állandóan és szabadon kalandozó, játékában rengeteg kortárs elemet használó Spányi Emil, akár a végig alázatos, a cimbalmot sokszor csak szelíden simogató, de ha szükségét érezte, fékeveszetten szárnyaló Lukács Miklós, akár a mindennek megbízható, mégis inspiratív alapot adó Joe Quitzke. S az összhatás megint csak azt a feltevést erősítette, hogy az ilyen jellegű produkciók ereje nem a hosszas összecsiszolódásban, hanem épp a pillanat delejében, a folytonos egymásra figyelésben, az érzékeny másikra rezdülésben van.
Jazzforum Budapest, Trafó, szeptember 9.
Pulcinella+Dzsindzsa, Ozone Trio feat. Lukács Miklós
