Francia műsort választottak, s ennek örültem is, meg nem is. Debussy kései cselló-zongora szonátája páratlanul érdekes darab: szikárabb, rajzosabb, keményebb, mint a mester korábbi alkotásai. Olyan új stílus formálódásáról ad hírt, amelyet aztán a nagybeteg zeneszerzőnek már nem, vagy alig sikerült továbbvinnie. Még két szonátát alkotott, fuvolára-brácsára és hárfára valamint hegedű-zongorára - de eredetileg hatot tervezett. Egyes Debussy-kutatók a neoklasszicizmushoz közelítőnek, azt mintegy jósolónak nevezik ezeket a darabokat, amiben van némi igazság. De csak részigazság. Mert merészebbek, eredetibbek, talányosabbak, összetettebbek (félve mondom, szinte súgom: még Bartók hegedű-zongora szonátái is eszembe jutottak némely részletnél). Egy biztos: a kamarazene alpesi csúcsai. Alpesi csúcs Franck eredetileg hegedűre-zongorára írt A-dúr szonátája is, de nem talányos. Áradóan szép, szívet melengető zene, gyönyörűséges harmóniai fordulatokkal (lebegő E-dúr nónakkordfordítás mindjárt az elején!), ha a belga származású, de Párizsban megtelepedett komponista semmi mást nem alkotott volna, csak ezt az egyet, akkor is a legnagyobbak Pantheonjában lenne a helye.
Gabriel Faurét és különösen Camille Saint-Saënst már nem sorolnám nyugodt lélekkel a muzsika eme óriásai közé. Ha az imént havas bérceket emlegettem botor hasonlatként, hát ők legfeljebb dombocskák a zenetörténet képzeletbeli térképén. Igaz, a domb is lehet vonzó. Fauré picit szalonos ízű apróságainak olykor tagadhatatlanul van némi varázsa (például most nyitószámként hallott Elégiában), olykor nincs. A meglehetősen elcsépelt Pillangó lapos Czerny-etűdre emlékeztet, egy picit talán pikánsabb szószban. Saint-Saënstól sem tagadom meg, hogy papírra vetett ihletett dallamokat (Delila áriája), és nagy érdeme - számomra -, hogy az elefánt zenei portréját is megrajzolta az Állatok farsangjában (bár ehhez a dallamot Berlioztól kölcsönözte). A legtöbb művét, s főként az előadói virtuozitást kidomborítókat azonban egyszerűen unom. Unom, mint a hegedűsök örök Wieniawskijeit. Nem kábít el (meglehet, ez alkati hiba), hogy az előadó egy másodperc alatt hány hangot tud eljátszani. Kurz und gut: nem fogott el a lelkesedés, amikor először olvastam a programot. Arra gondoltam, majd csak átvészelem a kezdeti apróságokat, a megannyi elő-ráadást.
Jelentem: átvészeltem. És még csak nem is untam. Ugyan változatlanul az a véleményem, hogy a desszerteket nem a fő fogás(ok) előtt illik tálalni, de az a mód, ahogy Fenyő László megszólaltatta ezeket a darabokat, lenyűgözött. Az abszolút biztonság, technikai perfektség, a mindig nemes, ugyanakkor nagyon sokféle árnyalatú tónus és főként a fölényes könnyedség lefegyverző. A Debussy-szontátát pedig mindig így szeretném hallani. Ilyen tudatosan felépített, végletekig átgondolt, értelmes előadásban. Talán az 'értelmes" szó fejezi ki legjobban Fenyő muzsikálásának lényegét. Pontosan tudja (vagy érzi, ez végül is mindegy), a zene hogyan építkezik. Milyen ívekből áll, hol vannak a csatlakozási pontok, hol érdemes leheletfinom agogikával kiemelni egy indítást, hol érdemes színt váltani, kicsit mattabb színnel, mintegy zárójelben eljátszani egy frázist. És hol kell átadni a főszerepet a zongoristának.
Kovalszki Máriáról az a hír járja zeneakadémiai berkekben, hogy ideális kamarapartner és kísérő. A most tapasztaltak alapján a hírt nem cáfolom, sőt, megerősítem. Egyetlen részletnél éreztem, hogy küzd a feladattal - a Franck-szonáta második tételének elején. Csakhogy ezt a - végül is győztes - küzdelmet alighanem a hangszer okozhatta. Nincs a legjobb állapotban. Leharcoltnak tűnik, enyhén bádog-hangúnak. Kész csoda, hogy Kovalszki egészen finom színeket is elő tudott csalni belőle.
Fenyő László (gordonka)
2011. február 7. 18:00 - Bartók Emlékház
Km.: Kovalszki Mária (zongora)
Fauré: Elégia; Pillangó; Álom után
Saint-Saëns: Allegro appassionato, op. 43; Hattyú
Debussy: Szonáta
Franck: A-dúr szonáta
