 |
 |
A Pannon dalok címen beharangozott fegyvertény-jellegű produkció, amelynek alcíme a Kárpát-medencére utalt, nem előzmények nélkül való. Rost Andrea ötletének megvalósulása már túl van egy körülbelül egy évnyi gondos előkészítő fázison, melynek részeként amolyan nyilvános főpróbaként ápr. 7-én Pécsett, jún. 10-én pedig Kecskeméten már hallani lehetett ezt a szó szoros értelmében rendkívüli hangversenyt. De arra a bízvást zenetörténeti jelentőségűnek mondható mozzanatra, amikor a létrehozók az időközben zeneileg maximálisan kiérlelt produktumot a magyarországi legszélesebb közönség elé tárták, csak múlt vasárnap került sor. Az utókor számára: a premier 2010. október 17-én volt. Az alkalom reprezentatív jellege már a hangverseny legelején kiderült: a koncertet ugyanis teltházas közönséggel együtt a legmagasabb rangú magyar közjogi méltóságok tisztelték meg jelenlétükkel, akiknek felsorolásával csak azért nem terhelem az olvasót, mert a Dohány utcai zsinagóga mágikus terében létrejött csodáról a Magyar Televízió koncertfilmet készített, melynek decemberre várható sugárzása a nyelvterületen élő minden érdeklődő számára újra átélhetővé teszi az eseményt - a televízió vagy a számítógép képernyőjén.
A Rost Andrea fejéből isteni szikraként kipattanó koncepcióhoz már nem volt nagy ördöngösség megtalálni az ideális alkotó-partnereket a népzenei ihletésű feldolgozásokban utazó szerzőpáros (Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás), illetve a klezmer-muzsikus Jávori Ferenc (Fegya) személyében. Az együttműködés eredménye feltétlenül zseniálisnak tekinthető, amennyiben úgy folytatja a klasszikus magyar népzenei feldolgozások legnemesebb (Bartók, Kodály, Lajtha és Veress nevével fémjelzett) hagyományait, hogy közben tényleges élőzeneként - a stílus pontosan körülhatárolható keretei között - hihetetlen szabadságot biztosít minden énekes és hangszeres közreműködőnek. Ráadásul napjaink világzenei irányának legrokonszenvesebb erényeivel szemben sem marad érzéketlen (ilyen erénynek vélem a választékos és nagyrészt az autentikus népi gyakorlatra támaszkodó hangszer-használatot, illetve a gyakran improvizatívnak ható előadói stílust, illetve az előadás néhány lejjebb részletezendő jellegzetességét). A két énekesnő és az őket általában kísérő, legtöbbször azonban egyenrangú kamarazene-partnerekként megnyilvánuló hangszeresek valósággal lubickoltak ebben a felszabadító örömzenei környezetben. Füllel hallhatóan, szemmel láthatóan élvezték, amit csináltak, s mivel lelkesedésük maradéktalanul átsugárzott a nézőtérre, a közönség is gyönyörködhetett benne.
Ha mindehhez még hozzávesszük a koncepciót a megjelenése pillanatától meghatározó multietnikus jelleget, illetve a végeredmény egyértelműen szerves koherenciáját, talán már tudjuk mire vélni a koncertet bevezető Frölich Róbert főrabbi bölcs szavait, aki a magyar kultúrát a több száz éve békében-bajban egymás mellett élő nemzetiségek egymásba olvadt [tehát külön-külön csak töredékesen felmutatható] mozaikjának értelmezte. Ezt a manapság ismét időszerűvé vált kiterjesztett identitást megvilágosodott zeneszerző-elmék éppenséggel már rég felismerték. Egyetemes léptékben Beethoven (alle Menschen werden Brüder), Magyarországra vonatkoztatva Bartók, aki a népek testvérré-válásának eszméjétől vezérelve hozta létre a maga népzenei fogantatású mozaikját. Azóta sajnálatos módon csak keveseknek sikerült olyan elemi erővel és a legszélesebb közönség számára is olyan könnyen átélhető módon felmutatni ezt az alapigazságot, mint a Pannon dalok kitalálóinak-előadóinak. Jujujujuj és of of of of - énekelte Rost Andrea a zsidó zenei blokk egyik legsikerültebb számában, az erdélyi zsidó népzenére alapozott Doinában. Románul is of, szlovákul is joj, magyarul is jaj. Ezek az átlagos szótárak által elhanyagolt, bár metakommunikatíve a legtöbbet eláruló indulatszavak - a sort hirtelenjében csak a Valkűrök lovaglásától (Ho-jo-to-ho! Hei-ha!) a Csárdáskirálynő belépőjéig (Haj-hó!) tudom folytatni - arra figyelmeztetnek: több nyelvről van ugyan szó, de csak egyetlen egy közös, európai kultúrkörről, egyetlen egy humanista kultúráról. Nagyon nagy kár, hisz ártatlanok millióinak életébe került, hogy erre csak manapság illik rájönni. Hogy ismét revelációnak számít az, amit soha nem lett volna szabad elfelejteni.
De vizsgáljuk meg közelebbről azt az imponáló zenei tudásanyagot, amely képes volt ezt a legnemesebb eszmeiséget sikeresen hordozni, illetve közvetíteni. Az elsőnek műsorra tűzött népzenei produkciót egy koboz-, illetve cimbalom-kíséretes fúvós szóló (egyébként líd eufóniában tobzódó zenei környezetet teremtő) felvezetése után Rost Andrea bársonyos tónusú, de nem operai hangvétellel intonált szöveg nélküli (a-hangzós) megszólalással kezdett énekelni. Gyönyörűséges melizmája olyan zenei magas-fennsíkról szólt, ahonnét széttekintve a folytatás különösebb fennakadás nélkül ugyanúgy lehetett volna Alleluja, mint Árva vagyok (a szám címe: Érik, érik a cseresznye). A többek között a Tisztelet Kodály Zoltánnak, illetve egy Mária-éneket is tartalmazó magyar népzenei részben a számok alapjait több strófás népdalok képezték, amelyeket lenyűgöző hangszeres közjátékok színeztek és kovácsoltak egybe (a közönségnek viszonylag ritkán volt alkalma tapsolni). Közben persze megvolt az a nagy és emlékezetes pillanat, amelyben Rost Andrea az egyik népdal (A paládi temetőben) zárósorát kíséret nélküli cadenzaként a közönség elé tárván, diszkréten és jelzésszerűen, de a leghatározottabban felvillantotta elképesztő technikai tudását és zseniális stílusérzékét. A cigány népdalok hallgatása közben (volt, hogy Andrea énekelte a nem-magyar, Szilvia a magyar szöveget) még egyszer elmerengtem Frölich rabbi szóképén: a pannon mozaikból ezen az estén bemutatott három kocka tényleg közelebb van egymáshoz, mint ahogy azt eddig képzeltem volna. Tényleg nem a szöveg, nem nyelv a lényeg, hanem az ezt szorosra fűző nagybetűs Zene (egyébként a magyar és cigánynyelvű szöveg valószínűleg arra utal, hogy ugyanazt a népdal mindkét közösség magáénak érzi).
A Jávori Ferenc által egyenként felkonferált klezmer-zenei számok, mint kiderült, ezer szállal kötődnek ugyan a cigány és magyar népdalokhoz, mégis egy másik zenei stílust képviselnek, mely az előbbiekénél már a kezdetektől fogva közelebb állt a műzenéhez. Az első három szám (Meydele, Tateshi, Pripecsik) nagy epikus formában elbeszélt történeteihez helyenként nótaszerűen melankolikus, másutt pulzusszámot emelő dzzsesses, néha meg az angolszász popkultúra lírai megszólalásait idéző zene társult. A már említett Doina igen figyelemreméltó interetnikus vonásokat mutatott: a román vokális siratót (erre a műfajra utal a szám címe) az erdélyi zsidók átvették és hangszeres kísérettel, illetve a lassút követő gyors résszel egészítették ki. Jávori Ferenc feldolgozásának verzus-refrén szerkezetű vokális lassú része rondótémaként működött, melyhez két gyors hangszeres epizód csatlakozott. A feldolgozás ebben a formában műzene, de minden mozzanata népzenére vezethető vissza: szintetikus (= magasabb szinten összefoglalt) és fantasztikus. A legismertebb jiddis dal (a varsói gettóra utaló szöveggel ellátott Donna-Donna) után végül egy moll-keringő következett, a legihletettebb európai műzene-repertoárhoz felzárkózó kromatikus középszólamokkal. A Tumbalalajke táncos lendületét ráadásul még le is lassították, hogy aztán harcias-risoluto modorban sodródjon az utolsó, félek leírni: orgiasztikus karakter-variációba.
A két különböző zenei-szakmai előéletet maga mögött tudó énekesnő, a népzenében korántsem bizonytalan léptekkel, hanem bizony zavarba ejtő céltudatossággal hont foglaló nemzetközi hírű operacsillag és az általa felkért - egyébként szintén világklasszis - magyar népdalénekesnő egy koncerten való fellépése fényesen bizonyított egy másik, ezúttal hét évszázaddal korábban felismert alapigazságot (Grocheio és Ockeghem): lehet, hogy több műfajról van szó, de egyetlen egy - s méghozzá: jó - zenéről. A műzenei grácia és a népzenei múzsa teljesen természetesnek ható összefogása tabukat döntve fokozta a felszabadulás-élményt s ezzel a lehető legtávolabb állt a primadonnák zenetörténetileg visszakereshető rivalizálásától, de a népzenéből ismert virágok vetélkedésétől is. A bel cantóra szocializálódott Rost Andrea tudta a hangját úgy használni, hogy semmilyen stílustörés nem keletkezett kettejük produkciója között. Nem csak akkor, amikor Szilvia vokálozott Andreának, vagy amikor egyenrangú társakként énekeltek egyszerre. Mikor külön-külön szólaltak meg, s ki-ki saját specifikumának a legjavát adta, az is meglepően közel került egymáshoz.
Kettejük szcenikai jelenléte és előadói stílusa azonban elgondolkoztató eltérést mutatott. Az operai hagyományokat gyakorló Rost Andrea értelemszerűen az arcát (tehát: mimikát) használta a drámai folyamatok és helyzetek érzékeltetésére. Hihetetlen átéléssel és érzékenységgel. Ez különösen a koncert végére időzített klezmer epikus nagyformák előadásakor tűnt az egyetlen lehetséges, egyszersmind: zseniális megoldásnak, csakhogy a magyar és cigány népdalok esetében is rendkívül kifejezőnek bizonyult. Bognár Szilvia, mint a táncház-mozgalmon felnőtt szintén nagyformátumú előadó-személyiség (úgy tűnik: tudatosan) azt az attitűdöt hozta, amit az autentikus népi adatközlőktől látni. Tudjuk, a népzenében általában, a balladában különösen a drámai személyek megszólalása nem teátrális gesztus, hiszen a szöveg és a zene viszonya nem tesz különbséget a cselekmény elbeszélése és a szereplők megszólalása között; azaz a zene arra szolgál, hogy megteremtse a szöveggel való azonosuláshoz szükséges intenzív koncentrálás tudatállapotát. Bognár Szilvia ebben a szellemben nem előadta, hanem saját személye helyett a zenét előtértébe helyezve, elővezette a dalokat. Ennek mimikai eszközéül egy egyébként rendkívül rokonszenves és szintén kifejező, ám maszkszerűen megmerevítettnek ható mosolyt használt.
A revelatív koncepció, az egyenletesen magas színvonal és - ha lehet ilyet mondani - a fokozatosan egyre élvezetesebbé váló hangversenyélmény mellett a projekt legnagyobb pozitívumának mégis azt tartom, hogy Rost Andreáéknak sikerült egy a hagyományokra támaszkodó, mégis tendenciózusan naprakész zenei világot létrehozni (ha tetszik: világzenét, mely a világ bármely pontján megállja a helyét), amelyet a legelső hangtól a legutolsóig beragyog az etikus tartalom. Méghozzá egy igen emelkedett, fenséges ethos. Rost Andrea magától értetődő természetességgel folytatni kívánja népdal-énekesi karrierjét, illetve a Pannon dalokat. De máris új terven töri a fejét: The human voice címmel a bel canto mellé kíván helyezni néhány Európán kívüli (török, arab, indiai és japán) éneklési technikát, hagyományt. A Pannon dalok alapján a minőségre lehet következtetni, de az, amit konkrétan hallani fogunk, ha a műsor elkészül, kitalálhatatlan.
