Bementünk. Többen voltunk, mint az állatkertben (az állatokat is beleszámolva). A nézőtérrel szemben vonat állt, mellette egy zenekar nyekegett, egy kisfiú megkérdezte az apukáját, ez már az-e, de ő megmondta neki, nem, csak hangolnak. Egyszercsak észrevettem, jön a doktor Molnár Papesz a családjával, aki pont a kedvenc vízilabdásom, akkor kicsit megnyugodtam, ha ő is kíváncsi erre, biztos nem lesz nagyon rossz. Ült mellettem egy bácsi a feleségével, jó öregek voltak, és megkérdezte a feleségét, mikor kezdődik már. Nem tudom, miért volt neki olyan sürgős - gondoltam, engem nem zavar, ha később lesz, netán el is marad az egész. Aztán hirtelen egyszerre kezdtek zenélni a zenészek, majd egy Spongya Bobnak öltözött ember elmondta, hogy nem az Operában vagyunk (gondoltam magamban, jó, hogy mondja), meg, hogy elvesztek a kották (egy pillanatra azt hittem, akkor vége is van és hazamegyünk), de folytatta: itt van ez a görög nő, aki pótolta a hiányzó lapokat, és ha már egyszer itt van, vezényli a zenekart. Spongya Bob azt is elmondta, ki az a Haydn (ezt nem ismétlem, úgyis tudjátok), és azt is mesélte, hogy az Esterházy udvarban sok nyelven beszéltek: magyarul, németül, görögül, latinul, így a szövegbe és a dalolásba is össze-vissza emlegetik az istenek nevét. Az olimpusziak a szerelvényben ébredeztek, aztán felmentek pizsamában az úri helyükre, a vonat tetejére, és fogmosás után früstököltek. Leköptek onnan, meg dobálták a Spongya Bobot, étellel. Na, gondoltam, szépre tanítják ezt a rengeteg gyereket. Kicsit azért irigyeltem is őket, meg szerintem én jobban is céloztam volna náluk. Spongya Bob mondta is, hogy ez milyen viselkedés, pláne istenektől, közben azt is elmesélte, melyik isten mit akar, és ők nemcsak beszéltek, hanem énekeltek is - de egyáltalán nem volt rossz, mert tudtam, mi a szitu. Apolló például úgy énekelt, hogy súlyzókat emelgetett. Na, ez már tényleg művészet. És jól is néztek ki, komolyan. Szerintem többet kellene az operaénekeseknek fürdőköpenyben meg pizsamában lenni (láttam már, ahogy az Operában néha kinéznek, azért mondom). Az öreg bácsi, mellettem, megkérdezte a feleségétől, jól látja-e a Marsot játszó embert, nem egy színész-e, de nem hallottam, mit felelt a néni, mert közben a Vénusz nevű nő (tényleg) gyönyörűen énekelt. Aztán volt egy kisebb perpatvar, a részegistennel összebalhézott a Diána és a Neptun - tiszta magyaros zenére énekeltek, és igazuk is volt, de Jupiter megvédte a részegistent, pedig jött a szájából a borszag. A legjobb pedig az volt, amikor minden isten együtt énekelt, az aztán szépen hangzott. De Jupiternél kiment a biztosíték, és elindult, hogy megbüntesse az embereket - pedig ő is dobált étellel. Beindították a mozdonyt, azzal ment ki. Spongya Bob azt mondta, büdös a füst - mondjuk ő pont a tetején állt, túl közel, de én szeretem azt a szagot. Ahogy kiment a szerelőcsarnokból a vonat, megláttuk mögötte a régi gőzöst, egy nagy halom szén volt rajta, meg mellette. Közben a mozdonyban lakó házaspár koszt-kvártélyt adott (ez egy régi kifejezés, de illik ide) a két istennek, és elmondták szomorúságukat, hogy az egyetlen fiukat és menyasszonyát agyoncsapta valami villám. Na, egyből kapcsoltak az olimpusziak, és egyrészt otthagyták a sót az emberiségnek, hogy jobb legyen a tükörtojás, másrészt visszahozták a halálból a két fiatalt. Ja, és Jupiter tele szájjal beszélt. Még jó, hogy láttam: mert engem ezzel üldöznek otthon, mármint, hogy illetlenség. A két fiatal meg a tiszta fehér esküvői ruhájukban úgy hemperegtek a szénben, hogy feketék lettek (persze aki visszajön a halálból, annak egy kis kosz már nem árt). A mennyasszony csilingelő hangon énekelt, és a zene is igazi szép volt közben. A mellettem ülő bácsi akkor már fogta a néni kezét, nem vettem észre, mikortól. A végén pedig kieresztették a gőzt a mozdonyból, hogy meglássuk az isteneket a felhők fölött, akik már nem is csintalankodtak, és megértettem, ugyanerről szólt a zene is. Nem is untam el magam, még a végére sem - mondtam is anyámnak, ha Spongya Bob legközelebb operál, vegyen rá jegyet.
