Breuer János visszaemlékezése szerint "Solymos Péter rendhagyó módon végezte felsőfokú tanulmányait. Bevett szokás volt, hogy aki muzsikus tehette, a Zeneakadémia elvégzése után vett részt külföldön posztgraduális képzésben. Solymos Péter Bécsben és Párizsban kezdte magasabb zongora-stúdiumait, majd diplomával a zsebében járt két éven át -1932-1934 - a Széher úti Dohnányi-villába, a Mester művészképző osztályába. Beethoven Waldstein-szonátájának előadására (1934. június 11.) kapta kézhez állami művész-oklevelét. Vonzódott a járatlan utakhoz, ezt jelzi, hogy a művészképző "elsőse" Liszt Dante-szonátájával lépett az akadémiai növendékkoncertek nyilvánossága elé. A Dante-szonátával, amely olyannyira nem volt része az élő repertoárnak, hogy még a szenvedélyes Liszt-játékos Bartók sem vette a műsorára!
Zongorajátékára már csak a korosabb zenehallgatók emlékezhetnek: látszatra távolságtartó és hűvös, valójában belső szenvedély fűtötte Beethovenjeire (B-dúr zongoraverseny Klempererrel, 1949), kiérlelt Bach-játékára. Magam is a XX. század zenéjével azonosítom, alighanem igaztalanul. Par excellence pianista kortársai közül senki nem játszott annyi új zenét, mint éppen ő. Mert Kadosa, Kósa, Szelényi - kik fiatalabb éveikben teljes bemutató-estéket zongoráztak végig - zeneszerzők is voltak egyszemélyben. Nem véletlenül ajánlották társadalmi szervezetek Solymos Pétert már 1945 őszén, amikor a béna nemzetközi kapcsolatok újjáélesztése volt napirenden, külföldi cserehangversenyek résztvevőjéül, "főleg a XX. század zongorairodalma" előadójául.
Művészi áttörése a háborús évekre esett. Bartók, Debussy, Ravel volt akkor a hármas csillaga. Játszotta Bartók Három etűdjét (1943), amelyet 1919-es bemutatása után a szerző maga is félretett; a Zongoraszonátát, (1941), amelyet addig csak Bartóktól hallhatott - ritkán! - a hazai közönség; az I. hegedű-zongoraszonátát (1943) néhány hónapon belül Szervánszky Péterrel, majd Végh Sándorral. Pianistáink közül elsőként tűzte műsorra - hiánytalanul - Debussy Prelüdjeinek első füzetét, Ravel teljes Gaspard de la nuit-ciklusát. Repertoárján szerepelt mindkét francia mester hegedű-zongora szonátája. Nem véletlenül került 1945 januárjának végén, a Magyar Színházban rendezett Szabadság-matiné előadói közé. Bartókot játszott, természetesen.
1947-48-ban - az utolsó lehetséges pillanatban - állami ösztöndíjjal járt Londonban, Rómában. Európai áttekintése szinte teljes volt, amikor 1948 őszén a Zeneművészeti Főiskola tanára lett. Sztártanára nem. Ám a csillogás-hivalkodás nem tartozott személyiségjegyei közé soha. Aligha kedveztek néki, a "nyugatosnak", az 50-es évek. Jellemző, hogy Solymos, a kortárs zene elkötelezettje, egyetlen billentyűt nem ütött le a három Magyar Zenei Héten (1951, 1953, 1956), miként az is, hogy 47 éves korára sértették meg a Liszt-díj II. fokozatával. Gondoljuk meg: Durkó, Farkas, Huzella, Lajtha, Mihály, Soproni, Szabó, Szőnyi, Veress és mások műveinek volt avatott tolmácsolója évtizedeken keresztül.
1962 tavaszán Solymos Péter, Szávai Magda, Ujfalussy József közös kezdeményezésére született meg a Korunk Kamarazenéje ciklus, előképe minden "Korunk...", "Napjaink..." kezdetű koncertsorozatnak. Ma leírhatatlan, mit jelentett akkor a kései Stravinsky, az alig ismert Schönberg, Webern zenéje. 1973-tól évekig tanított Japán zeneakadémiáin, szigetországbeli úttörője volt a magyar hangszeres pedagógiának."
Száz éve született Solymos Péter
2010. október 9. 18 óra
Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium
A belépés ingyenes!
Km.: Körmendi Klára, Solymosné Noda Yumi, Lantos István,
Várallyay Ágnes, Both Lehel, Soós Adrienne, Ivo Haag, Szilasi Alex, Lux Erika, Lantos István
Emlékbeszédet mond: Králik János
Bach-Liszt: g-moll orgonafantázia és fúga
Debussy: Kis suite
Scarlatti: Szonáták
Bartók: Allegro barbaro; Búcsú; Halotti ének; Etűd, No. 1
Mozart: D-dúr szonáta két zongorára - II. III. tétel
Chopin: Barcarolle; Asz-dúr ballada
Debussy: Halott levelek; A Vino-i kapu,; Kihallgatások terasza holdfényben; Lavine generális, a bohóc
