 |
- Mit próbálsz éppen?
- Az óesztendő utolsó és az újév első napjaiban színházunk hagyományosan Johann Strauss A denevér című nagyoperettjét játssza, összesen hat alkalommal. A mű egy évtizede van a repertoáromon, és az egyik főszereplővel vettük át a szólamát.
- Honnan a zene iránti elköteleződés?
- Tulajdonképpen volt kitől örökölnöm, édesapám ugyanis "majdnem" zenész. Huzella Eleknél végzete el a konzervatóriumot zeneszerzés szakon, ám a műszaki pálya iránti vonzódása erősebb lett. Egy jó ideig abbamaradt a zenélés, az utóbbi időben azonban ismét a muzsika felé fordult, kántorizál, énekkart vezet. Már kiskoromtól fogva érdekelt a karmesterség, ahhoz azonban először meg kellett tanulnom jól zongorázni. De a dirigáláshoz zenekari gyakorlat is szükséges, ahhoz meg elengedhetetlen legalább egy hangszer, így tanultam meg trombitálni. Záborszky Józsi bácsi járt ki a XVIII. kerületi zeneiskolába, aki viszont azt tanácsolta, inkább kürtöljek, mert nem gyakoroltam eléggé a trombitát. Kürt nem volt az iskolában, ezért hetente kétszer bejártam Lőrincről az Istvánba kürtórákra. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában aztán kétszakos voltam, kürtöt és zongorát tanultam.
- És mi volt az első operaélményed?
- Szemtelenül sokáig, talán huszonéves koromig nemigen foglalkoztatott a műfaj. Beethoven szimfóniáinak partitúrája már alsós koromban megvolt, mindamellett a barokk és a klasszikus zene érdekelt.
- Aki már gyerekkorától ily mértékben vevő a komolyzenére, az biztos, hogy muzsikus lesz...
- Általában már kisgyermekkorban kialakulnak a képességek. Tán öt-hat éves lehettem, amikor egy táncdalfesztivál hallgatása közben a kezem automatikusan elkezdett a zenére mozogni. Van, akinek a focihoz van jobb érzéke, van, akinek a zenéhez - Ferencsik János mondta ezt.
- A foci kimaradt az életedből?
- A foci igen, a bringázás viszont nem, sokat bicikliztem, szerettem is, de ahogy valaki azért lesz focista, mert jobban szereti a labdát, mint más, úgy én azért lettem karmester, mert jobban szeretem ezt a foglalkozást és a zenét, mint más.
- A zenei középiskola után hol folytattad tanulmányaidat?
- A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a karmesterképzőn Lukács Ervin volt a mesterem. Nagyon sokat tanultam tőle, és amikor bekerültem az Operaházba, a Borisz Godunov próbáin elleshettem próbamódszerét, a mesterség titkaiba is beavatott.
- Hogyan kerültél az Operába?
- 1998-ban kaptam a diplomámat, utána kikerestem a telefonkönyvből Oberfrank Géza számát, felhívtam őt ismeretlenül, elmondtam, karmesteri diplomám van, tudok zongorázni, szeretnék az Operaházban dolgozni. Behívott. Jól megtanultam otthon a Traviatát zongorázni, de az énekszólamokat nem. A karnagy úr a Violetta-Germond-duettet kérte. Az énekszólamot nem tudtam kottáról leblattolni, pláne olaszul, ráadásul a hangom sem volt jó. Játszottam néhány dolgot, aztán a karnagy úr kérte, jöjjek vissza két hét múlva, addigra tanuljam meg a szólamokat is. Visszamentem, ismét a duettet kellett most már énekelnem és zongoráznom is. Utána azt mondta: "Magának itt a helye." A következő nap korrepetitornak szerződtetett az Operaház. Meseszerű, de igaz történet a házba kerülésem. Amennyire idegenkedtem korábban a színháztól, annyira jól érzem magam itt. Egyértelművé vált, hogy nekem leginkább az opera való. Nagyon szerettem Saccanival dolgozni, keményen, fegyelmezetten készült előadásaira, de követelt is.
- Saccani fejből dirigált szinte mindent. Jó az, ha a partitúra ott sincs a pulpituson?
- Az előadások során bármikor történhet rendkívüli esemény. Velem is előfordult már, hogy egyszer öt ütemet ugranom kellett, mert az énekes előrement, és nem tudtam már visszafogni. Ilyenkor persze jó, ha ott a kotta. A karmester és a súgó lélekjelenlétére nagy szükség van az előadások alatt, ők nem lehetnek szívbajosak. Saccanival szerettem együtt dolgozni, de Kovács Jánostól is rengeteget tanultam. Fantasztikus karmester, szerintem a világon kevés hasonló kvalitású dirigens létezik. Kézben tartja a német és az olasz repertoárt, mindenre tud figyelni.
- Opera- vagy balettkarmesternek tartod magad elsősorban?
- Nem választom külön a két műfajt. Ebben az évadban úgy alakult, hogy a táncjátékok kerültek túlsúlyba. Minden feladatnak egyformán örülök. Amikor először dirigáltam balettot, akkor sem éreztem azt, hogy azt másként kell vezényelni, az énekest hallgatni, a táncost nézni kell. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy tizenkét éve tagja lehetek az operaháznak, mert amit itt, a házban meg lehet tanulni belülről, azt nem lehet sehol máshol. Ez nemcsak a karmesterre, a zenekari művészekre is vonatkozik. Tőlük is rengeteget tanultam, mert például a zenekari árokban többen ülnek még olyanok, akik a nagyokkal, például Ferencsikkel, Gardellivel vagy Patanéval muzsikáltak együtt. Elevenen él bennük előadásaik, próbáik hangulata, és gyakran hozzák fel példaként munkamódszerüket, vezénylési stílusukat. A zenekari művészek sokat segítenek a karmesternek.
- Mi volt első karmesteri feladatod?
- Az első opera Vukán György Black Advent című operája volt, alig egy évvel az Operába kerülésem után, és akkor, még az évad végén megkaptam A denevért is, amit azóta folyamatosan dirigálok.
- Az elmúlt tizenkét év alatt számos művet vezényeltél már. Melyekre emlékszel vissza a legszívesebben?
- Együtt dolgozhattam a Bánk bánban Melis Györggyel, a Manonban nemrég egy vendégművésszel, Lukács Gyöngyivel két éve a Puccini-héten, élmény volt a Lohengrin dirigálása és a Carmen Vizin Viktóriával, valamint az Andrea Chénier Sümegi Eszterrel, de említhetem még Fekete Attilát vagy Kálmándi Mihályt. Nagyszerű operaénekeseink vannak ma is. Az első balettem A diótörő volt, a Karamazov testvérek viszont Rahmanyinov és Muszorgszkij szimfonikus művei miatt igazi jutalomjáték a dirigens számára is. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy Tokody Ilonát és Kelen Pétert előadáson nem vezényelhettem. Megtisztelő viszont, hogy idekerülésem után szinte "házi korrepetitoruk" lehettem.
- Nemrég volt a Csodálatos mobilvilág ősbemutatója az Új Színházban.
- A premierközönség reakciójából nem nagyon lehet lemérni, mennyire fogadták el a művet. Úgy gondolom, két előadás kevés ahhoz, hogy utat találjon a közönséghez. Szerintem feltétlenül repertoáron kellene tartani, és ahogy hallom, terveznek is még előadásokat. Jó volt együtt dolgozni Márta István zeneszerzővel, a szólistákkal és a kamarazenészekkel, valamint a közreműködő színészekkel, Bánsági Ildikóval és Nemes Vandával. A színház légköre is igen inspiráló volt. Még sosem mutattam be kortárs zeneszerző művét, és eddigi pályám során ez volt az első olyan opera, amelyért zeneileg teljes egészében én feleltem.
- És A rosszul őrzött lány?
- Vezényeltem már Szerelmi bájitalt, Hamupipőkét, ezek a klasszikus zenék köszönnek vissza ebben a tüneményes műben, amelynek szintén nagyon örülök. Még a próbák elején tartunk, de a tízéves lányom jut eszembe, aki biztos nagyon élvezné az egészet.
- Mi jut eszedbe, ha azt mondom: Erkel Színház?
- Sok előadást dirigáltam ott, szerettem a hangulatát, és karmesterként nem kellett annyira összpontosítanom arra, hogy a zenekar ne legyen "sok". Kiváló akusztikájú színház, csak a hangulata a közismert okok miatt most teljesen más. Természetesen valamennyiünknek hiányzik, s ha egyszer visszakapjuk, a színház biztosan szélesebb repertoárral várja majd a közönséget. Magam is szívesen vezényelnék benne bel canto és romantikus operákat is.
