 |
 |
 |
 |
Tizenegy éve az első operafesztivál is Verdi-művekre épült. Arra úgy fognak emlékezni az operabarátok, mint a magyar opera megújításában is részt vevő, jelentős eseményre. Minden egyes évben volt legalább egy katartikus operaélmény. Mindig volt legalább egy, de inkább több olyan produkció, ami nem - vagy nem csak - a jó hangok, a kiváló énekesek miatt marad emlékezetes, hanem színházként is, és nem csupán a látvány volt maradandó, de az énekesek játéka is. Látványszínházinak nevezhető előadást egyre kevesebbet láthatott a Miskolcra látogató operabarát, egyre gyakrabban tűntek fel német rendezők - vagy olyan rendezők, akikre hatott a német operajátszás - élményszínházi produktumai.
A gerai színház például állandó vendég lett. Ha Gera városába beszúrunk egy körzőt, és egy száz kilométeres sugarú kört rajzolunk vele, e körön belül hat operaházat találunk. Gyakran fellépett a prágai opera társulata is. Csehországban tizenhárom helyen játszanak operát, ennyi állandó társulat van. Nálunk ezzel szemben a miskolci operafesztivál az utolsókat rúgja, nehéz helyzetbe került, hiszen az utolsó pillanatban kellett meghívásokat lemondani. Eddig bízhattak a meghívottak a fesztivált remekül irányító Bátor Tamás szavában, de e bizalom sejthetően megrendült, és ez a bizalomvesztés lehet a továbbiakban a legnagyobb teher. A fellépők ezen túl előre szerződni szeretnének majd, nem lesz elég az adott szó, előleggel kell bátorítani őket.
Nem sokkal a miskolci fesztivál-előadás előtt a Májusünnepen adták a Rigolettót: Szinetár Miklós formátumosnak semmiképpen sem nevezhető, tulajdonképpen még konvencionálisnak sem igazán mondható rendezésébe álltak be nemzetközi sztárok. Ám a Májusünnepnek is vége; ez kimondatott. Az elképzelés nem volt rossz: egyes előadásokba nagy neveket hívni, ám az Operaház nem válogathat olyan előadásokból, melyekkel joggal dicsekedhetünk. Azt gondolom, nem egy esetben maguk a meghívottak is tisztában voltak azzal, milyen kínos produkcióban kell mórikálniuk magukat. Igazat adok Győriványi-Ráth Györgynek: a Májusünnepnek ahhoz képest, hogy mennyibe kerül, roppant keveset hozadéka van. A sokkal drágább operaházi előadás a miskolci operafesztiválon látott és hallott előadáshoz képest meglehetősen sápatagnak tetszett.
Kovalik Balázs (és a német rendezők) előadásainak maradandóságát a pszichológia átgondoltság, a motivációk feltérképezése biztosította. A Verdi-operákkal dolgozó rendezőknek nincs olyan nagy mozgástere, mint a Wagnerrel vagy opera seriákkal operálóknak: Verdi pontos jellemrajzokat ad (a zenével), és operáinak többsége nehezen mozdítható ki a nekik rendelt korból. Mégis, e két előadás - különösen, ha a kettőt összevetettük - megmutatta, mennyire másként és másnak is lehet eljátszani egy-egy Verdi-karaktert.
Szinetár Miklós rendezése éppen pszichológia értelemben mondható kuszának, rendezetlennek. Holott az alapötlet, amire az műegészt ráhúzni igyekszik, pszichológia természetű. A nyitány közben Rigoletto egy tükör előtt rendezi vonásait. E tükörasztal lesz a fő-darab. A másik oldalán a bérgyilkossá átlényegülő Sparafucile jelenik meg. Olyan mintha a buffone tükörképe lenne, a torz még torzabb mása. A vonásait rendező címszereplő a tükröt félretolva megy be szívós munkával megszerzett ellenségei közé.
Csikós Attila díszletei mintha lelki tájakat ábrázolnának, de egyrészt ahhoz, hogy azt mondhassuk, ez a díszlet stilizált, a szereplők érzéseinek leképezése, a díszlet túl reális, másrészt a reálisnak, valódi térnek sem nevezhető a herceg palotája, Rigoletto háza, Sparafucile kocsmája. Az eldöntetlenség az egyik legnagyobb problémája Szinetár rendezésének.
A moszkvai Galina Visnyevszkaja Operaközpont Miskolcra hozott produkciója másképp ejtett zavarba. Ami a zenei megvalósításban hibának hangzott, azt körülbelül Gilda elrablásától nem hibának, hanem egy koncepció részének hallottam. És ha jobb, azért jobb a budapestinél a moszkvai előadás, mert annak minden pillanatán érződik egy egységes, a műegészt összefogó koncepció, ami kihat a zenére is: az egész attrakció groteszk, oly torz, mint maga a főhős.
A díszlet itt egy egyszerű állványzat, ami az előadásban elnyeri minden helyszínen és helyzetben funkcióját. Jelentést nyernek az egyes homlokzati díszek, a csúcsívek és boltozatok. Szinetár rendezésének tere ezzel szemben nem dekoratív, ráadásul nem túl praktikusan használható. (Gilda elrablásakor majdnem feldőlt a fél fal, amire a szöktetők felkapaszkodtak.) A díszletnek is a lélektani elemzést, a lélekrajzot kell(ene) szolgálnia. A lélekrajzi koncepció hiányát jól mutatja Szinetár rendezésének egyik jelenete: Rigoletto, mikor megtudja, hogy lányán erőszak tétetett, dühösen szalad a tükör felé, és összetöri azt. Egy hirtelen mozdulatot, a düh mozdulatát, viszont nem előzheti meg egy kétszáz méteres síkfutás.
A moszkvai előadás Rigolettójának szenvedése e jelenetben megejtő. Csöndesebb, szikárabb, osztozni lehet fájdalmában. Egyedül áll, szinte a semmi közepén, leszorított karokkal, magával küzdve. A moszkvaiak Rigolettója, Jurij Baranov változik. Itt törik meg. Itt lesz elszánt gyűlölködőből esendő ember. A budapesti előadáson Kálmándi Mihály egy állhatatos, egy mindvégig szorongva, szívből, odaadással gyűlölő, nagyformátumú gonoszt ad. (José Bros - Herceg - meghívása előtt értetlenül kell állok ismét.) Éppen gyengeségei - tehát az, hogy ingadozó a stilizáció foka - teszik alkalmassá Szinetár rendezését egy vendégénekes beállására. A moszkvaiak előadásában Kálmándi idegen test lett volna.
A nagyhírű Patrizia Ciofi Gildája olyan lányka, aki már virágzásának utolsó pillanatában lesz végzetesen szerelmes: a világtól elzárt, óvott és védett leányzó, akire a szerelemmel együtt a külvilág, az élet eladdig számára ismeretlen erői is lesújtanak. Ciofi magas hangjai nehezen jönnek ki, hangja elég levegős, lebegő, középhangjai biztosak, és szerepformálása magas fokú: látszik, érződik, hogy ő mennyivel jobb (a pszichológiára mennyivel többet adó) színházakban szerezte rutinját. Messze jobb hang és sokkal erősebb a moszkvai Gildáé, Irina Dubrovszkajáé. Ő erősebb nőt formált, büszke lánykát.
A moszkvaiak előadása a groteszk felé közelített: benne Rigoletto ezért sem formátumos személy. A sors egyszerűen kibabrál vele. Az első felvonás létráját áthozzák a szereplők a többibe is: erre feszül fel Rigoletto. A Visnyevszkaja Center előadása pantomimjátékkal indult: embermasszává összeálló színes tömegből kezek és lábak váltak ki, megmozdult egy ujj, egy lábfej, a - nem is antropomorf - szobor életre kelt. A szereplők a továbbiakban is - olykor kényszeresen - mímeltek gesztusokat, az előadás át-átcsapott, nem mindig indokoltan, pantomimbe. Az előadást rendező Ivan Popovszkij, felteszem, azt kívánta jelezni, hogy minden szereplő a sors bábja csak. Egyetlen alak azonban nem szállt be a pantomimbe: Rigoletto.
Ezt a dobozvarázst, a cirkusziasságot erősítette a Jaroszlav Tkalenko igazgatta, néha egészen félrecsúszó zene, amiben erőteljesek lettek a rezek, hangsúlyt kapott minden groteszk vonás. Az Operaházban Kocsár Balázs a zenét kézben tartotta, minden meglepő hangsúly és különösebb gikszer nélkül levezette. Kocsár nem jobb vagy rosszabb karmester, mint orosz kollégája, neki egyszerűen csak nem volt szerencséje. Ő azt a rendezést kapta, amihez karmesterként nehéz hozzátenni; és amire mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egyetlen épkézláb ötletét, a tükörjátékot, tönkrevágja a banális záróképpel: Sparafucile korcsmájában a feltáruló ajtók mögött meglátunk egy minket, nézőket is visszatükröző óriás sztaniolpapírt.
Verdi: Rigoletto - Magyar Állami Operaház, Májusünnep; Galina Visnyevszkaja Operaközpont, Miskolci Bartók+Verdi Nemzetközi Operafesztivál
