 |
 |
 |
A színházról
Érdekes folyamatnak lehetünk tanúi a Wagner-napok már több éves története során, az eredetileg félig szcenírozott megjelöléssel illetett előadások fokozatosan a teljes értékű színrevitel irányába mozdultak el, minden évben egyre több díszlet és látványelem jelenik meg a pódiumon. Ezt a tendenciát folytatta a Lohengrin is, aminek színpadra álmodásával Marton Lászlót, a Vígszínház főrendezőjét bízták meg.
Most már bizonyossággal állíthatjuk, a Wagner-napok alkotóinak sikerült létrehozni egy egyedi, modern színpadot, függöny és a klasszikus illúziókeltés nélkül, és a hatás élményszámba megy. Szemtanúi lehetünk a szereplők elhelyezkedésének, a kórus felállásának, ám a zene kezdetével mégis minden átalakul, a mű megszületik.
Tavaly a Trisztán és Izolda díszleteit az ötletesen átalakított tér adta, melyben a meglévő elemeket építették tovább, megváltoztatva a koncertterem jól ismert képét. A Lohengrinben ugyanez történt, a díszlet az erkélyek folytatásaként került a pódiumra, mintegy szervesen integrálva a darab kellékeit a hangversenyterem szerkezetébe.
A díszletek tervezéséért Horgas Péter, a világításért Bányai Tamás felelt. A színpadkép viszonylag egyszerű, masszív, szürke bástyák láthatók két oldalt, a tér egyre emelkedik az orgonaülés felé, ahol később fontos szerepet kapó tükrök találhatók. A világítás a már megszokott változatossággal, és magas színvonalon valósult meg.
Marton László egy militáns, elnyomó politikai rendszer közepébe helyezte el a cselekményt, Brabant népe láthatóan önálló személyiséggel nem rendelkező emberekből áll, akik életét a háborúra készülés, az agresszió határozza meg, egy kétdimenziós, rideg világban élnek ahol Telramund és közvetlen követői a helyi elöljárók, Henrik király pedig mint egy gyenge akaratú pártfőtitkár, öltönyös hivatalnok jelenik meg, hogy harcot hirdessen meg az aktuális ellenség ellen. Az első felvonás kezdete Katharina Wagner Erkel Színházi rendezésére emlékeztet, amely a kommunizmus idejére helyezte a történéseket. Ugyanakkor a koncepció kevésbé explicit jellege segít bizonyos problémák áthidalásában, hiszen így elhelyezhetővé válik Isten és a vallás. Ez a brabanti diktatúra - talán, hogy fenntartsanak valamilyen látszatot megmaradt lelkiismeretük számára, vagy egyszerűen csak jogot szerezzenek cselekedeteiknek - klerikalizmussal társul. Hiszen minden csak a külsőségekről szól, a becsülethez, a joghoz, az erényhez ragaszkodnak, noha a belviszályok során pontosan az ellenkezőjéről van szó. Telramund tökéletes képviselője ennek a világnak, hatalomvágyó, ugyanakkor a kellő impulzusokkal könnyedén irányítható, és különösebben nem érdekli az általa felhozott vádak megalapozottsága. A vádlott Elza a nézőtér felől, közülünk lép a színpadra, ő elvágyódik erről a fojtogató helyről, a kegyetlen emberek közül.
A védelmére megjelenő Lohengrin ugyanakkor teljesen más. Civil emberként, egy fehér hangszertokkal jelenik meg a tükrök mögül, melyeket a rendezés az álomvilág, a misztikum megtestesítőjeként használ, melyből azonban semmi konkrét nem látható, legfeljebb a visszatükröződő fények vehetők ki. Érdekes koncepció, hogy hattyú helyett saját tükörképéhez intézi első szavait. Kovácsházi István egy művészt alakít, egy érzékeny, ugyanakkor zárkózott és szomorú embert jelenít meg, aki csupán annyit árul el magáról, hogy teljesen feddhetetlen, tiszta, hatalmas érdemei vannak, kvalitásai páratlanok. Valójában, ha megfosztjuk a giccses páncéltól, a hattyútól és a kötelező főhős szereptől - mint ahogyan ez a rendezés is teszi - Lohengrin nem is egy túlságosan szimpatikus ember. Egy különös művész ő, akit az emberek nem értenek, sőt, fenntartásokkal vannak iránta, de ezért igazából nem is érdemelnek szemrehányást. A sikerek, a már-már nyomasztó érdemek, és a természetes vágy a szeretet iránt, amit az ember, mint individuum érdemel ki, szokatlan viselkedést eredményez. Ez a felállás magának Wagnernek sem volt ismeretlen. Viszont nem teljes a következetesség, hogy ez a militarizmust elvető művész miért megy bele abba, hogy karddal védje meg Elza becsületét.
A párbaj megrendezése mindig kényes pont, most sem sikerült elkerülni a nevetséges küzdelem imitációt. A győzelem után viszont nincsen igazi egymásra találás: Elzát hősének ereje, a párbajban aratott győzelme nyűgözi le, a kardot örömmel hurcolja körbe, miközben a többi nő azonnal rajongani kezd Lohengrinért. A nép megszabadul egyenruhájától, fellélegezve mutatja meg, mégiscsak egyénekből áll, viszont ennek megjelenítése a sokszínű ruhákkal egy kicsit talán túl banálisra sikerült.
A második felvonás nagyszerűen megszerkesztett helyzetekkel örvendeztet meg bennünket, Telramund Perencz Béla alakításában nem pusztán egy karakterfigura, a sokszor súlytalanná váló szerep így határozottabban jelenik meg előttünk. Mégis, talán a legeredményesebb Elza és Ortrud kapcsolatának kitűnő megformálása, ami nem utolsó sorban Camilla Nylund és Petra Lang nagyszerű játékának is köszönhető, utóbbi külön kiemelést érdemel: az Ortud alakját megformáló művésznő, nem csak hangilag, hanem színészileg is az este legnagyobb alakítását nyújtotta. A nászmenet biztonsági őrökkel, bombakereső kutyákkal együtt zajlik le, majd később, a nászéjszaka előtt is megjelennek; annyiban vitatható a szerepeltetésük, hogy ösztönös derültséget váltanak ki a nézőtéren, a két jelenet veszít a súlyából, viszont jelzik: hiába a látszólagos átalakulás, Brabant helyzete alig változott valamit.
A harmadik felvonás első része egy meglehetősen kellemetlen ágy tetején zajlik, melyet tükrök vesznek körül. Aztán a tiltott kérdés elhangzásakor a földre kerülnek, az álomvilág megsemmisül, Lohengrin pedig átöleli hangszerének tokját, végleg csalódva abban, hogy megvalósulhat számára a boldogság.
A harmadik jelentben a nép újra egyenruhában látható, minden visszatér a régibe. Ha figyelemmel kísérjük a Grál-elbeszélést, megtalálhatjuk a művész koncepció létjogosultságát, amennyiben a Grált a művészi ihlet forrásaként értelmezzük, őrzői pedig az igazi művészek, akiknek titkát a durva, és egysíkú emberek nem érthetik.
Gottfried aztán rendre előkerül a végén, de a kisgyermek nem hoz megújulást, máris öltönyben van, szenvtelenül szemügyre veszi Telramund holttestét, majd diktátorként átveszi a hatalmat, és mivel maga Henrik is térdet hajt előtte, láthatóan nem csak Brabant, hanem az egész királyság felett. A zárójelenet egyébként kísértetiesen hasonlít Katharina Wagner bayreuthi Mesterdalnok rendezésének fináléjára, ahol Sachs hasonló, gonosz fénnyel alulról megvilágított despotává válik.
Az előadás nagy nyeresége, hogy elhagyja a 'hőskor" Lohengrin előadásainak giccsbe hajló obligát kellékeit, megmutatja a műben rejlő, ma is érdekfeszítő filozófiai gondolatokat, remekül használja ki a teret mind a kórus mozgatására, mind pedig a színpadi rézfúvósok elhelyezésére a karzaton. Azonban sokszor túlságosan egyértelmű eszközökkel operál, marad bennünk némi hiányérzet az előző évek szimbólumokban gazdag rendezései után.
Összességében viszont így is magas színvonalú produkció született, mely remélhetőleg tovább öregbíti a fesztivál hírnevét.
A zenéről
Annak, hogy a Budapesti Wagner-napokat a Művészetek Palotájában rendezik, az esetleges negatívumok mellett egy nagy előnye van: az akusztika. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben az átlagos operaházi hangviszonyokhoz képest az előadás minőségétől függetlenül sokkal jobban megszólalnak az apró, nüansznyi részletek, amelyek sok más helyen elsikkadnak, holott integráns részét képezik (képeznék) a műnek. A wagneri hangszerelés rejtelmei és nagysága sokkal jobban 'reflektorfénybe" kerülhet, nem beszélve arról, hogy a Nemzeti Hangversenyterem légterének nagysága miatt intenzitásban többet adhat énekes és hangszeres is anélkül, hogy az túl soknak hatna. Nem kizárt persze, hogy az est énekesei szempontjából a terem sokadrangú dolog volt - valószínűleg bármilyen száraz akusztikai környezetben hasonló kvalitású előadást hallhattunk volna tőlük.
Bár a történet nem ezt predesztinálja, de ezen az estén a főhős Petra Lang (Ortrud) volt. A kegyetlenül nehéz és embert próbáló szerepet végig hibátlanul énekelte és ehhez olyan elementáris hangi- és kifejezőerő kapcsolódott, amely alapján nem véletlenül titulálják napjaink egyik legjobb Wagner-énekesének. A szerep is "jól állt" neki, nem véletlen, hogy a közönség az előadás végén őt jutalmazta a legnagyobb tapssal. A másik női szereplő, Camilla Nylund rendkívül jól adta vissza Elza jellemfejlődésének stádiumait, színészi játékával és hangjával egyaránt. Az első belépéseinél éreztem némi bizonytalanságot a hangjában és a mozgásában egyaránt, de ezt követően magabiztossá vált; fényes szopránja kiváló ellentéte volt Lang sötét mezzoszopránjának.
A két női szerep férfi "megfelelője", Kovácsházi István (Lohengrin) és Perencz Béla (Telramud) a legjobb formáját akkor mutatta, amikor női párjukkal kettesben énekeltek (harmadik és második felvonás első szakasza), de más helyzetekben is méltóképp helyt álltak. Alfred Muff (Henrik) ezen az estén a többiekhez képest nem nyújtotta legjobb formáját, de alakítása így is megfelelő volt. Michael Nagy (a király hirdetője) hangja kissé színtelen és jellegtelen volt, ami azért kár, mert más szempontból viszont nem igazán lehetett kivetnivalót találni játékában.
A kórusos jelenetek szintén átlagon felüli színvonalat képviseltek. Függetlenül attól, hogy csak a Honvéd Férfikart vagy a másik két nagyobb kórust (Budapesti Stúdió Kórus, MR Énekkar) hallottuk (netán mindegyiket egyszerre), rendkívül tömbszerűen és a megfelelő helyeken vastagon szóltak, ami ez esetben javára vált a produkciónak.
Ha már a többi poszton ilyen kiváló előadók voltak, illett volna a zenekarnak is kitennie magáért. Rendkívül sajnálatos, de az előadáson közreműködő Magyar Állami Operaház Zenekara jelen állapotában nem tudott felnőni az előadás technikai- és művészi követelményeihez. Szerencsére szégyenszámba menő szétesések nem voltak, helyette viszont a kellemetlenül hamis fafúvósok (akik, ha már rögtön nem sikerült, még véletlenül se igazítottak utána), gikszeres és ronda hangú rézfúvók (gondolok itt különösen a karzaton elhelyezkedő rezekre), ill. szanaszét levő, "nyikorgó" és "kásás" vonósok maradhattak meg a hallgatóság emlékeiben. Egy ilyen operazenekari teljesítmény pont Wagner műveinek előadásakor kínos, hiszen a szerző elődeihez képest köztudottan nagyobb, egyfajta kommentátorszerepet szánt a zenekarnak. Nem gondolom, hogy az egészet egy egységes bal lábbal való kelésre vagy Fischer Ádámra lehetne kenni - a probléma gyökere jóval mélyebben keresendő. Fischert csak dicséret illetheti: az ő irányításának köszönhetően minden kisebb-nagyobb bosszantó hiba ellenére az egész produkció zeneileg össze tudott állni egy egészé, ami az ilyen nagyszabású művek esetében igen nagy kihívást jelent.
Wagner: Lohengrin
2011. június 9. 16:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Wagner-napok
Km.: Alfred Muff (Henrik), Burkhard Fritz (Lohengrin), Camilla Nylund (Elsa); Perencz Béla (Telramund), Petra Lang (Ortrud), Michael Nagy (A király hirdetője), Mukk József (1.nemes), Kiss Tivadar (2. nemes), Bakó Antal (3. nemes), Jekl László (4. nemes), Honvéd Férfikar, Budapesti Stúdió Kórus (karig.: Strausz Kálmán), MR Énekkar (karig.: Somos Csaba), Magyar Állami Operaház Zenekara
D.: Horgas Péter
J.: Benedek Mari
Kor.: Duda Éva
Világítás: Bányai Tamás
Játékmester: Frigyesi Tibor
Rend.: Marton László
Műv. vez., vez.: Fischer Ádám
