Ellátogattam a Vándor Vurstliba. Amióta megvan a programfüzetem, terveztem, hogy egyszer hosszabb időt töltök ott. Azonnal beleütköztem Juggelrike zsonglőr-műsorába, akiről csak később derült ki, hogy magyar: végig tiszta angolsággal kommunikált a közönséggel. Hát persze, kellett is, a Szigeten nem csökkent a külföldiek száma. (Este beszélgettem egy finn egyetemista fiúval, aki kéthavi keresetét költi el épp Budapesten, mert a barátai szerint ez a legnagyobb és legjobb fesztivál Európában. Nem tetszett neki a tömeg és a szemét, és... hm... hogy is írjam... az, hogy az egész Sziget egy nagy WC. Másról nem beszélt.) Szóval ez a zsonglőr egy bárba helyezte műsorát, a közönségből kért egy lányt pincérnőnek, és egy fiút kidobónak. Szerepet nem osztott nekik, csak álltak a színpadon. A produkció a bár kitakarításával kezdődött, láttunk mutatványt seprűvel és szemeteszsákokkal. Aztán kevert nekünk mindenféle italokat (értsd: dobálta a labdákat, hármat, négyet, ötöt, hatot), aztán bezárta a bárt és vége lett a műsornak. Az ilyen produkciókban elengedhetetlen, közönségbecsapós elemek eleinte félrevezettek, nem tudtam, hogy a show része-e, hogy leesnek a labdák, vagy nem sikerült a mutatvány (mondjuk, annyira a szemébe sütött a nap, hogy kért a nézőktől egy napszemüveget). Az utolsó nagy körben persze meggyőzött, hogy van helye a zsonglőr-társadalomban, de az ál-bénázáson még csiszolnia kell.
Rögtön utána ledobtak a színpad tetejéről egy odaerősített, két részre hasított, selyemnek tűnő hosszú anyagdarabot (valószínűleg ilyennel menekülnék a toronyszobából), amelyre lányok másztak fel, odafönt különböző testrészeik köré csavarták, és így mutattak be mindenféle gyakorlatot. Ezt hívják légiakrobatikának. Számomra rejtély, hogy miért nem estek le, és hogyan tudtak a levegőben lógva a lábukkal csomót kötni a derekuk köré. Ügyesen csinálták, valószínűleg rengeteg munka volt benne. Kicsit irigykedtem is, de mégsem jutott eszembe, hogy otthon azonnal felmásszak a függönyre.
Bóklásztam még egy kicsit a mutatványosok területén, amely egy kis sziget a nagy szigeten belül. Ingyen lehet kölcsönözni különféle zsonglőr- és artistaeszközöket, amelyekkel bárki kipróbálhatja cirkuszi tehetségét. Az egész tisztás tele volt buzogánydobáló profikkal és az egyszerűbbnek tűnő eszközöket próbálgató, lelkes amatőrökkel - körülbelül öttől harmincöt éves korig. Jó kis hely, egészen más itt a hangulat, mint a Sziget többi részén. Itt van a Pókersátor és a Logikai Játékok sátra, vérre menő Texas Hold'em-bajnoksággal, sakkjátszmákkal és agytekervényeket kínzó összerakós bigyókkal. Például láttam egy Rubik kockát egy oldalán nem kilenc, hanem harminchat (!) színes négyzettel. Valahogy nem próbálkozott vele senki.
Még sötétedés előtt kezdődött a Színház- és Táncsátor melletti füvön a portugál O Ultimo Momento társulat Contigo (Veled) című előadása. Az akrobata Joao P. Pereire dos Santos (többször nem írom le a nevét) egy mászórúd és egy szék társaságában érkezett. A nézők talán azóta is ott ülnek és nem értik, hogy mi történt. Egy nyolcméteres rúd tetejére erősített székben állva egyensúlyozni, aztán a rúdon fejjel lefelé egy másodperc alatt lecsúszni és a földtől egy centire megállni... ilyet még nem látott senki. A siker vitathatatlan, a közönség állva tapsolt hosszú percekig.
A mutatványos napot a francia Transe Expresse óriás utcaszínházi produkciójával koronáztam. Szó szerint, mivel az előadás címe: Les rois faignants (Rest királyok). Elképesztő látvány, jelmezek, zenészek, pörgő-forgó akrobaták, színek, fények, mint a mesében. Minden este kilenckor kezdenek, aki a hátralévő napok valamelyikén erre jár, nézze meg!
A hazamenés okozott némi gondot, tekintettel a hirtelen jött, ám véget nem érő monszunra. Gumicsizmám otthon röhög, még jó, hogy az esőkabátot elfelejtettem kivenni a táskámból, így csak térdig lettem tiszta víz és sár.
