Bródyádák

60-as évek

- Mint azt a Személyi igazolvány című dalban bevallottam, 1946-ban születtem Budapesten. Ráadásul április 5-én, aminek az volt a következménye, hogy gyerekkoromban - amikor az előző nap nagy tömegek vonultak ki az utcákra -, rendre azt a választ kaptam az érdeklődésemre, hogy engem ünnepelnek, mert születésnapom lesz. Most újra belépek a hatvanas évekbe. Azért is hangsúlyozom, hogy újra, mert művészi értelemben mindenképpen a hatvanas évek gyermekének tekinthetem magam. Akkor eszmélkedtem, akkor értek azok az élmények, amelyek mind a mai napig meghatározóak.

Másféle kíváncsiság

- Az a fajta exhibicionizmus - ahogy Ady írja: "szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak" - ma már kevésbé jellemző rám. Nem szívesen mutogatom magam, és nincs bennem kiéletlen, elfojtott sikervágy. Egyre kevesebb tükör van körülöttem, és egyre kevésbé szeretem magamat nézegetni. Nem vagyok már magamra olyan kíváncsi.
Ami igazán érdekel, hogy az utánunk jövő generációk hogyan találják meg önmagukat. És hát nem tudok nem gondolni a gyerekeimre, akik közül a legidősebb huszonegy éves, a legkisebb kétesztendős.

Egy szál gitárral

- Mostanában is fellépek. Hívnak. Bár a nagyobb koncertekből viszonylag kevesebb van manapság, de miután abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy akár egy gitárral is képes vagyok egy órán keresztül elfogadható hangulatot teremteni kisebb-nagyobb társaságokban, nem panaszkodom azért, mert a slágerlistákon, vagy a Megasztárok között már nem én szerepelek.

- Az Artisjus nyugdíjpénztár igazgatótanácsának elnöke vagyok. Bizalmi és felelősségteljes feladatom van. Nekem kell őrizni - az igazgatótanács tagjaival együtt persze - a zeneszerzők, szövegírók, valamint a szerzői joggal foglalkozó dolgozók pénzének biztonságát, értékállóságát, amit nyugdíjas korukra tettek félre. Jelen pillanatban nagyon büszkék vagyunk magunkra, mert egy bizonyos "slágerlistán" mégiscsak az első helyen állunk. Az összes önkéntes hazai nyugdíjpénztárt megelőzzük az elmúlt évi, illetve ötévi hozamok tekintetében.

"Legalább kiabáljunk!"

- Kérdezik tőlem, kiabálok-e, ahogy azt a Jön a vonat című dalban ajánlom. Jogos a kérdés. Azt gondolom, nem szabad tétlenül várni továbbra sem a jövőt, mert bekövetkezhetnek azok az események, amelyeket valószínűleg kevesen várnak és kevesen látnak előre. Pályaudvari hasonlattal élve, mindenki bízik a megígért menetrendben, a beígért járatok pontosságában, de hát a történelem bizonyítja - ahogy egy másik dalban is írtam -, hogy mindig érkezik egy olyan szerelvény, amelyet nem jelez előre a menetrend.
Nem hiszem, hogy el kéne hinni mindazt, amit a bölcs vezéreink ígérnek. Ne feledkezzünk el a kockázatokról és mellékhatásokról, ezek tekintetében nem árt szakértőkhöz fordulni.

Túlél engem néhány dal

- Valamennyire a dalokat is gyermekeimnek tekintem. Jelentős részük felnőtt már és önálló életet él. Fiatal zenekarok tűzik műsorukra, s gyakran különleges formában kerülnek elő. Úgy látom, azok, akik régi dalaimat éneklik rajtam kívül is, a mai napig megértő és fogékony közönségre találnak. A zeneszerzők, szövegírók nevét viszonylag kevésbé jegyzi meg a közönség. De hát valójában az én dalaimról van szó, ha az Illés repertoárjáról beszélünk, ha a Fonográf lemezeit vesszük elő, én vagyok egy kicsit Koncz Zsuzsa, s egy kicsit Halász Jutka is. Ezek a dalok, hál' istennek tovább élnek. S szinte bizonyos vagyok abban, hogy "túlél engem néhány dal".

Jelbeszéd nélkül

- Azt hiszem, a dalaimból kiolvasható a véleményem, és azt hiszem az is, amit a jelenkor politikai tüneteiről tartok. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy ma már a politikai vélemény nem szorul a dalszövegekbe, hiszen szabad országban élünk, mindenki azt mond, amit akar. De néha az az érzésem, hogy a hazugságok bonyolult hálójában ugyanolyan nehéz az igazságot megtalálni, mint valamikor, amikor csak a sorok között lehetett üzenni.

Volt egyszer egy csapat

- A Volt egyszer egy csapat című musicalben sok minden benne van. Hogy hová vezethet az, ha egy társadalmat elragad a hisztéria. A megosztottság állapotában egy egész nemzedék jövője mehet tönkre. Azt hiszem, hogy az indulatok helyett a józan értelemnek kell ma már csillapítani azokat a feszültségeket, amelyeket a normális ember nehezen visel el.
Láttam egy statisztikát, amely szerint a halálozások között - a sokféle betegség mellett -, a stressz a legnagyobb rizikófaktor. Annak örülnék, hogyha ezt a társadalmat átjáró idegességet, stresszhelyzetet csillapítani tudnám. S valahogy felmutatni az élethez elengedhetetlenül szükséges harmónia lehetőségét.

Csapatszellem

- A történelmi fordulók nagyon sok csapatot vertek szét. Az Illés zenekar '73-ban oszlott fel. Ma már - a nyilvánosságra került dokumentumok ismeretében - bátran lehet mondani, nem csak a belső feszültségek, hanem bizonyos "külső erők" is nagymértékben hozzájárultak a felbomláshoz.
De hadd mondjam el, a régi csapatok legtöbb tagjával ma is jó a kapcsolatom, rengeteget dolgozunk együtt. Talán most már elmondhatom, Benkő Laciék felkértek, hogy a következő Omega lemezre írjak néhány szöveget.
A napokban jelent meg Koncz Zsuzsának új verslemeze, amelyen szintén szerepelnek szerzeményeim, és Tolcsvy Lacival is készülünk egy kórusműre, ami valamilyen formában rezonálni fog az ötven évvel ezelőtti eseményekre.

- Mindig tele voltam kétségekkel. Gyakran mondogattam is, a harmonikus elégedetlenség állapotában élek. De furcsamód, mostanában van talán a legkevesebb feszültség bennem. Ha néha nosztalgiázom, azt dalszövegben teszem. A valóságos életről mindig volt valami olyan belső képem, hogy a kezdet és a vég pontja között, egy kifeszített kötélen kell végigmennünk, figyelve arra, ne veszítsük el az egyensúlyunkat. Most hogy a távolság nagy része már mögöttem van, örömmel, s valamiféle belső bizonyossággal tölt el az a tudat, hogy eddig nem zuhantam le. Remélem, most már a hátralévő időre is meg tudom őrizni ezt a morális egyensúlyt.

A cél az út

- Amikor valaki célokról kérdez, mindig az jut eszembe, hogy mennyire nem szeretem azt a jezsuita mondást, amely szerint "a cél szentesíti az eszközt". Azt gondolom, nincs olyan cél, amelynek érdekében nemtelen és tisztességtelen eszközöket lenne szabad felhasználni. Egy kicsit a távol-keleti filozófiák hatására hajlamos vagyok azt gondolni, az élet nem arról szól, hogy elérjünk valamit. Nem a (tünékeny) cél a fontos, hanem maga az út, amelyen végigmegyünk. Továbbá az, hogy ezt az utat nagyobb tévedések és kitérők nélkül tudjuk megtenni. Hogy a folyamatosan érkező kihívásokra megfelelő választ adjunk, az akadályokon átevickéljünk és a csapdákba, kelepcékbe ne essünk bele. Miközben látom, hogy nagyon sokan - ha tehetnék - újra élnék és újraírnák az életüket, nekem egyetlen soromról sem kell szégyenkezve hallgatnom.

Másról szól a dal

- Írok-e még dalokat?
Ha felkérnek, és úgy érzem, hogy szükség van rám, akkor igyekszem megfelelni a feladatnak. De magamtól már olyan sokat nem várok el. És néha azt gondolom, hogy ez a világ, amelyben remélem, még egy ideig élek, már nem a miénk, hanem az utánunk következő generációké. Csak remélni tudom, hogy azt a fölhalmozott tapasztalatot, amellyel rendelkezünk, valamilyen formában hasznosítani tudják. S ez vonatkozik a gyerekeimre is. Akiknek nem akarom megszabni az életüket, nem akarom kijelölni a pályájukat. Örülök, hogyha néha hozzám fordulnak a kétségeikkel és még jobban akkor, amikor látom, hogy némely esetben megfogadják a tanácsaimat.

Meglelni a harmóniát

- Magyarország történetében ezer év óta nem volt egy ilyen szerencsés és kedvező történelmi helyzet, mint most, amikor az ország egyenrangú félként társulhat megint az európai népek közösségéhez. Az István, a király rockopera arról szól, hogy már ezer évvel ezelőtt is ez volt a magyarság megmaradásának a feltétele. És hogy milyen nehéz megtalálni a helyes utat, hiszen a nemzeti önrendelkezés vágya és az európai integráció eszméje gyakran egymás ellen feszült és súlyos tragédiákhoz vezetett. Ez a küzdelem bizonyos értelemben ma is tart, pedig az országnak békére és harmóniára lenne szüksége.

Néző leszek

- Krisztinától - aki a koncertjeimet szervezi - azt kértem, hogy ebből az alkalomból ne olyan eseményt készítsen elő, amelyben nekem jut a főszerep. Hadd örüljek inkább annak, hogy a dalaim a mai napig is élnek. A Madách Színházban persze én is ott leszek, és valószínűleg elkerülhetetlen, hogy felmenjek a színpadra. Tehát a sor szélére ülök, sőt, a biztonság kedvéért viszem a gitáromat is.