Bár Bruce Springsteen imitátornak indult, a boldog &'90-es évek elején Rea kockás, felgyűrt ujjú ingjében inkább valami tundra-tajga vidékéről elszármazott favágócsalád középső sarjának festett. De ennyi baj legyen. Jó volt, amit csinált. A gyűrött képű Knopfler-placebo olasz-ír felmenői ellenére annyira brit, hogy britebb már nem is lehetne. Slide technikáján Mayalltól Claptonig a legnagyobbak hagytak nyomot.
A multiinstrumentalista-énekes-dalszerző először a &'70-esek elején ragadott gitárt, hogy aztán több, de inkább kevesebb sikert megért zenekaraiban (Magdalene, Beautiful Losers) pöngesse azokat a csak rá jellemző boldog szomorú dalokat. A &'78-as indítású szólókarrier aztán már szépen alakult. A rhythm & bluesos, folkos pop-rockja igazán a &'86-os On The Beach koronggal, még inkább pedig a &'89-es The Road To Hellel talált magára. A melankóliára hajlamos Rea azóta folyamatosan termeli ingadozó színvonalú korongjait (est ajánlat: Auberge &'91, La Passione &'96). Az örökké rekedt mester a 2005-ös Blue Guitars-szal visszatérni látszott a loncsos pofájú blueshoz. Az, hogy ez mennyire sikerült, most mi is lecsekkolhatjuk.
