Többek között azzal nyeri meg a hallgatókat (mármint azt, aki esetleg nem rajongóként érkezett), hogy végigkonferálja a koncertet, de nem esik abba a hibába, hogy túl sokat beszél. Az első részben (egyébként élőben teljes egészében a világon először itt) előadott Sarabande második tétele után például megjegyezte: ?biztosan akad önök között, aki még emlékszik a cd előtti időszakra, nos, akkoriban itt következett az a mozzanat, hogy meg kellett fordítani a lemezt. Tegyük ezt meg, és képzeljék el, hogy Románia vagy Törökország egyik poros útján sétálnak, amely kihalt és csendes, mígnem a távolban felfedeznek egy kocsmát?? Ez az egy mondat tökéletes hangulati aláfestésnek bizonyult a következő tételhez.
Bizonyára az is hozzájárul népszerűségéhez, hogy rendkívül rokonszenvesen bánik a zenészekkel. Folyamatosan megköszöni a közreműködést a Győri Filharmonikusoknak és karmesterüknek, valamint a magyar Deep Purple tribute-zenekarnak, a Cry Free-nek ? és nem csak sablonos köszönömmel. Az egyik Purple-klasszikus után például azt mondta: az elmúlt nyolc évben (mióta nem tagja a bandának) nem sok alkalma volt ezt a dalt játszani, ezért most hálás a lehetőségért a zenészeknek. A Cry Free dobosa előtt pedig meghajolt szenzációs szólója után ? aligha szükséges boncolgatni, mennyivel többet jelent ez egy thank you-nál. Meleg kézfogással mond köszönetet a Cry Free énekesének, Scholtz Attilának, aki ezúttal az egész estét végigénekelte Steve Balsamo betegsége miatt, és a számos közös koncert alatt kialakult őszinte tisztelet érződik abban, ahogyan kezet csókol az est női énekesének, Kasia Laskának.
Persze nem kérdéses, hogy jó, és ami talán ugyanolyan fontos, nyitott zenészekkel veszi körül magát, hiszen szerzeményei általában rockzenekarra és szimfonikus zenekarra íródtak ? ugyan ő már negyven éve műveli ezt a műfajt, de a zenészek körében még nem mondható általánosnak a két stílus keverése. Mindennek azonban nincs nyoma Lord koncertjein, ott a legtermészetesebben fér meg egymás mellett a hegedű és a gitár, a fagott és a dob, és a legtermészetesebben teremtenek kapcsolatot közöttük a billentyűk, legyenek akár a zongorán, akár az elektromos orgonán. Mögöttük persze ott ül vagy áll Jon Lord, aki hol szolid, a muzsika iránt alázatos angol úrként játszik, hol meg kibújik belőle a rocker, és hosszú, ősz haja legvégéig együtt mozog a zenével.
A Sarabande a hangulatok, érzelmek rapszodikus tobzódása, a rock és a klasszikus zenekar kibéküléssel véget érő párbaja, az est második fele pedig igazi slágerparádé, olyan klasszikusokkal, mint a Pictures of Home, a Wait a While, vagy a Lazy, egészen a ráadásban elhangzó Soldier of Fortune-ig vagy az elmaradhatatlan Child in Time-ig ? a közönség hálás is az estéért, hosszan tartó tapssal ismeri el az összes közreműködő teljesítményét.
