Várakozni azonban most is kellett. Pontban 8 órakor a majdnem teltházas tömeg örömére zenészek jelentek meg a színpadon, de a közönség rögtön halkabb lett, amikor rádöbbent, hogy még csak - az egyébként minőségi brit pop-ot játszó - előzenekart, Albert Hammond Jr.-t és csapatát hallják. A negyvenperces előjátékot további várakozás követte, eközben instrumentális zenék szóltak, majd mindenki riadalmára rap zene dömbölt. Az óriási tömeg és a várakozás hatására egy ájult nézőt is ki kellett segíteni. A közönség vegyes volt. Voltak az új album borítójával azonosuló robespierrek, esti chill-outra érkező fiatal üzletemberek megfelelő hölgykíséretben, és a szép dallamokat kedvelő, fiatalságukat újra felfedező ötvenesek.
Aztán végre színpadra lépett a Coldplay. Chris Martin énekes új, rövid frizurával vágott bele a legutóbbi album első kislemez slágerébe, a Violet Hill-be. A közönség - és ez az egész koncertet jellemezte - az elsőtől az utolsó sorig vele énekelte a dalokat, fantasztikus hangulatot teremtve ezzel. Martin a koncert elején még mintha kereste volna a hangját és a helyét is (majdnem elbukott egy kábelban, majd pár másodperccel később véletlenül összefejelt a csapat gitárosával is). A harmadik dalra aztán már beénekelte magát. Sorra csendültek fel a slágerek. Egyértelművé vált, hogy a Coldplay kiváló repertoárral rendelkezik. A "Speed of Sound" élőben jobb, mint a stúdió-verzió, az "In my Place"-t szívmelengetően kántálta a tömeg. Martin cserébe profi módjára egy-két magyar mondattal kényeztetett bennünket, majd belecsapott a Fix You balladába. Ebben a pillanatban világossá válhatott, hogy zenei körökben mit takar a "stadionrockballada"-szakzsargon. Mindenki elérzékenyül, mindenki énekel, mindenki boldog. Ez után az új albumról a "Strawberry Swing" csendült fel. "It's such a perfect day" énekli benne Martin, és sokaknak itt és most ez valóban egy tökéletes, gondokat feledtető nap, vagy legalábbis este. A következő percek még emberibbé varázsolták a hangulatot. Nemcsak azok voltak szerencsések, akik a színpad előtt közvetlenül csápolhattak. A csapat ugyanis egy külön leválasztott kis színpadon bevonult a közönség közé, és eljátszott pár dalt a 2005-ös X&Y albumról. Köztük a "Hardest Part"-ot Martin csupán zongorája kíséretében és szívszaggató ballada verzióban. Ezt követte az új album bombasztikus címadó slágere, melynek végső felszabadult "voooó"- dúdolását a nézők tovább bírták, mint az énekes maga, aki ekkor már a földön feküdt végkimerülésben. Talán nem is számított ilyen hálás közönségre. Egy dolog ugyanis, hogy az angol hallgatóság minden dalukat ismeri, de talán nem is sejtették, hogy mekkora örömöt szereznek velük a magyar rajongóknak is. Az emberek egységes reakciói varázsolták még emberibbé a koncerthangulatot. A csapat ezek után elköszönt, de csak azért, hogy újabb meglepetéssel térjen vissza, méghozzá a nézőtér közepén, a helyjeggyel rendelkezők között. Itt akusztikus kíséretben elénekelték a második album meghatározó slágerét, a "The Scientist" címűt. Visszatérve a színpadra a "Politics" következett, melynek szövegét Martin, a rá védjegyként jellemző módon írta át, behelyettesítve a Budapest szót, és a "16000 magyar hallgat engem" mondatot angolul. Az új album talán legtökéletesebb dala, a "Lovers in Japan" követte ezt pulzáló ritmusával, a kivetítőn kedves, békeidőt idéző háttérképekkel, és a levegőből a közönségre szórt sokszázezer színes papírpillangóval. Akinek ebben a pillanatban, az érzelmesség és az érzelgősség eme keskeny határmezsgyéjén nem dobogott az átlagosnál kétszer gyorsabban a szíve, az nem is emberből van. Ebben az euforikus pillanatban búcsúztak a közönségtől, de az nem engedte őket. Vissza-vissza helyett a "Viva la Vida" már említett "voooó"-ját énekelték kitartóan és egyre hangosabban. A csapat visszatért. Bár csak egyetlen ráadás dalt énekeltek, mégsem lehetett senki sem elégedetlen, mert mindenki megkapta, amit szeret. Voltak nagy slágerek, titkos kedvencek, új albumdalok, régi klasszikusok új köntösben. Martin érezhetően őszinte meglepetéssel köszönte meg a közönségnek a hihetetlen hangulatot, és egymásba kapaszkodva közösen is búcsút intettek nekünk. Profi zenészek, profi műsorát láthattuk. Mégis, jelenleg nincs még egy olyan populáris, de egyben intelligens, minőségi zenét játszó rock-banda, aki gyakran mély emberi fájdalmat sugárzó melódiái ellenére - vagy épp e miatt - ilyen mennyiségben tud örömhormonokat felszabadítani. A legegyszerűbb és tisztább érzéseket váltják ki a ma emberéből. Szomorúságot, örömet, önfeledt dúdolást. És ez a mai korban már forradalomnak számít. Voooooó!
