Április 6-án mutatják be hazánkban Bennett Miller első nagyjátékfilmjét, az Akadémia által öt Oscarra jelölt Capote-ot. Ebből az apropóból közlünk részleteket Ethan Aames www.cinecon.com-on megjelent interjújából, amelyben a szerző az ezért a moziért Oscar-díjat kapott Philip Seymour Hoffman-t faggatta többek közt arról, hogyan készült a szerepre, és úgy általában mit gondol magáról a megformált karakterről, a 20. század egyik leghíresebb írójáról, Truman Capote-ról.
Mielőtt az interjú fordítását közölnénk, álljon itt egy rövid ismertetés magáról a produkcióról: Egy évvel azután, hogy megjelent nagysikerű regénye, a Breakfast at Tiffany's (a regényből készült film címe magyarul: Reggeli a Tiffanynál), Truman Capote (Philip Seymour Hoffman) egy borzalmas eseményről olvas a New York Times 1959. november 16-i számában: meggyilkolták egy jómódú farmer család négy tagját a kansasi Holcombban. Az írót elképeszti az eset kegyetlensége, értelmetlen brutalitása - az áldozatokat megkötözték, szájukat betömték, mielőtt lelőtték volna őket, az apa torkát pedig elvágták - és azonnal meglátja benne egy komoly újságcikk lehetőségét, amely a bűntény közösségre gyakorolt hatását taglalná. William Shawntól (Bob Balaban), a The New Yorker legendás szerkesztőjétől megbízást kap a riport elkészítésére, és útnak indul Kansasba. Vele tart gyerekkori barátja, Nelle Harper Lee (Catherine Keener) is, aki néhány hónappal később majd a Ne bántsátok a feketerigót! szerzőjeként nagy hírnévre és egy Pulitzer-díjra tesz szert.
A Hidegvérrel című könyvével Capote valami egészen újat akart alkotni, amit ő tényregénynek ("non-fiction novel"-nek) nevezett el. Célja az volt, hogy a szépirodalom, a fikció technikáit - mint például a művészi kiválasztás vagy a regényírói nézőpont a részletező elbeszélésben - alkalmazza a nemfikciós irodalomra. Ki akarta próbálni, hogy egy tényszerű, adatszerű elbeszélés lehet-e annyira hatásos, mint a legdúsabb fantáziájú thriller. Hogy a próba sikerült, az már a könyv első oldalain is nyilvánvalóvá válik, és Norman Mailer sem véletlenül nevezte Capote-t "generációja legtökéletesebb írójának? ? írja a műről a premierpark.hu.
Amikor egy valós személyt formál meg egy színész, akkor általában az alakítás mintegy "belebújás" a megszemélyesített karakter bőrébe, együtt lélegzés vele, valamint eljátszása az adott személynek. Van a kettő között egy nagyon vékony határ. Arra lennék kíváncsi, hogyan készült fel az utóbbira?
Itt igazából nincs másról szó, mint teljes mértékben koncentrálni magára a történetre, alaposan feltérképezni azt, minden egyes aspektusát megérteni. Ilyenkor jönnek elő azok a kérdések, hogy: miért csinálhatta Capote ezt vagy azt, miért pont így szerezte meg, amit akart, mi volt a megszállottságnak az eredője, és még számtalan ehhez hasonló kérdés, amire választ kell találni. Ha az utóbbi volt személyiségének az egyik legjellemzőbb vonása, mi táplálta azt? Tudtam, hogyha ezekre nem sikerül választ találnom, minden, amit belefektettem a karakterben nem működött volna.
Ilyenkor fontos az is, hogy megjelenésében, fizikai jellemzőiben hasonuljon az eredeti személyhez? Gondolok itt például arra a hanghordozásra, arra a gyerekes, affektáló hangra, ahogy megszólaltatja Capote-ot.
Hát persze, hogy nagyon fontos. Lehetetlenség lenne e nélkül hitelesen megformálni valakit. De erre a közönség sem lenne vevő. Úgy hagynák el csapatostul a nézőteret, hogy csak úgy porzana utánuk a föld.
Mi a "trükkje", hogyan lehet valaki "jó" Capote? Philip Seymour Hoffman ilyenkor egész nap Truman Capote?
Pontosan. Amilyen "szorosan" csak lehet, hozzá kell tapadni a megszemélyesítendő személyhez. "Benne kell lenni." Egyszer Philip Seymour Hoffman-nak, egyszer pedig az írónak lenni az rettentően fárasztó. Ha törik, ha szakad, a forgatás alatt te Truman Capote vagy. Majd ha már az utolsó kockát is rögzítette a kamera, akkor le lehet hántani magadról a szerep által megkövetelt bőrt. Ilyenkor jön el a pihenés ideje.
Szinte adja magát a kérdés: kedveli az írót?
Azt hiszem, hogy végtére is, akit megformálsz, arra nem véletlenül esett a választásod, azt egyszerűen?szinte kötelező szeretned. Meg kell, hogy legyen benned ez az érzés, valamiféle vágyakozás a megformálandó karakter iránt. A kérdésre a válaszom tehát igen. Állandóan azt próbáltam analizálni, megérteni, hogy miért cselekedett, úgy, ahogy cselekedett.
Miként tudta megoldani azt a kettősséget, ami Capote személyiségét jellemezte: egyrészről az író életének minden percét belengő drámaiságot, másrészről a közönség, az olvasók felé nyitást, a mindenhol jelen levést, úgy az elit, mint a populáris kultúrában?
Előfeltevések nélkül nem tudtam volna a karakterhez nyúlni. Válogatnom kellett ezek között, amelyben nagy segítségemre volt az a rengeteg anyag, amit olvastam, láttam és hallottam Capote-ról. Ezekből nagyon sok mindent le lehetett szűrni. Nemcsak a híres íróra lehetett következtetni, arra a személyre, aki annyira előtérbe tudta magát tolni, hanem lényének magját is ki lehetett bányászni, ami sok esetben a felszínes szemlélődő előtt nem bomlott ki.
Mit gondol, Capote foglalkozott azzal, ahogy a közönség rá tekintett?
Azt hiszem, hogy mindig tisztában volt ezzel. És ki is használta ezt az ?elfogadva, csodálva lenni? helyzetet. Mindenki aggódik emiatt, de úgy vélem, hogy Capote-nak ez egy igen erőteljes jellembeli hibája volt.
Úgy gondolja, hogy amennyire író, úgy színész is volt?
Nem, egyáltalán nem. Capote nem volt színész. Persze, annyiban igen, amennyiben a környezet, a szituációk által mindenki magára húz egy szerepet. Ilyen értelemben ön is az. Capote író volt.
Amikor arról beszél, hogy a hiteles karaktermegformáláshoz nagymértékben hozzátartozik, hogy szeressük, akit alakítunk, akkor, hogyan ítéli meg azt az őszintétlen viszonyt, ami Capote és Perry Smith közt kialakult? Őszintétlenségről az író részéről beszélek természetesen. Kapcsolatuk hazugságon alapult és mindez egy dolog miatt, hogy Capote megkapja, amit Perry-től akart.
Véleményem szerint a kapcsolatuk nem hazugságon alapult. Persze, Capote hazudott Perry-nek azért, hogy azt csinálhassa, amire szüksége volt, de azért ismét hangsúlyoznám, hogy a köztük lévő viszonynak egy pillanatig sem a hazugság adta a kötőanyagát. Vagy másképp fogalmazva, a tragédia nem bontakozhatott volna ki, ha az író egyszerűen hagyja őket hidegvérrel meghalni. Ez nem lett volna nagy üzlet. Azt hiszem, hogy a köztük kibontakozó viszonynak egyetlen nagyon erős kapocs adta az alapját. Lényegében Capote "beleszeretett" Perry-be, valamilyen szinte azonosította magát a szeretetéhségre vágyó gyilkossal, hiszen ő is végtelenül ki volt éhezve erre. Nem tudta szétválasztani az aktuális munkáját ettől a vonzódástól. Ez a furcsa szeretetet, ez a kapcsot kellett Capote-nak elárulni. De ezzel lényegében ő is veszített. Nem létezett nyertes szituáció. Perry-t kivégezték, és Capote ismét egyedül maradt (mint tudjuk az írót kiskorában eldobták a szülei, többek közt ebből fakadt ez az óriási szeretetéhség). Meghalt egy időre.
Ezek után többé egy művét sem fejezte be ?
Igen, a következő könyvéből csak négy fejezettel végzett. Aztán nem folytatta tovább. A Hidegvér után a teljes morális összeomlás következett. Soha többé nem írt egyetlen sort sem. "Bevégeztetett".
Mi a véleménye, a Hidegvérrel miatt történt mindez?
Nos, úgy gondolom, hogy a következmények eredője sosem egy dolog. De Capote egyszer azt mondta: "Ha tudta volna, hogy a Hidegvérrel mennyi időt és energiát fog elvenni az életéből, nem időzött volna Kansasban, úgy húzott volna el onnan, mint egy a pokolból kirepülő denevér".
Vajon miért tartott ilyen hosszú ideig, hogy valaki újra hozzányúljon a témához?
Azért, mert Capote egy utánzott, ikonikus alak. Személye igazi aknamező azok számára, akik filmre akarják vinni az életét. Nagyon-nagyon veszélyes terep, igen sok buktatóval. Egyébként sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljátszhatom őt.
Mit gondol, ha ismerte volna, hogyan vélekedne róla, egyáltalán kedvelte volna?
Azt hiszem, hogy igen, azzal a megkötéssel, hogy ez nyilvánvalóan függ dolgoktól. Gondoljunk csak arra, hogy nagyon sokan szerették, aztán bizonyos dolgai miatt hátat fordítottak neki. Lehet, hogy én sem díjaztam volna minden egyes lépését. De nagy általánosságban, mintegy a passzív szemlélő szerepét magamra öltve, aki néha-néha összefut vele, azt hiszem, hogy, igen, kedveltem volna. Igazán lenyűgöző személyiség, bármit is tett.
