- Végigböngésztem a neten található önéletrajzodat, ahol azt írod, hogy az első zenei élményeid Brazíliához kötnek, mesélnél nekem erről, egyáltalán, hogyan kerültél ilyen messzire?
- Apám egy magyarországi árammérő gyárnak dolgozott, amelynek az egyik jelentős piaca Dél-Amerika volt. 4 évesen belecsöppentem egy előkészítő iskolába, S?o Paoloban, így portugálul tanultam meg írni és olvasni. Borzasztóan erősen élnek bennem nemcsak a hangok, hanem az illatok is. Meg az a látvány, hiszen az egy annyira más karakterű közeg, a homokos tengerpartok, a trópusi eső, amelyet órákon át bámultam az ablakon át... A klíma, a temperamentum, a kultúra, a karnevál! Egész évben készülnek rá, varrják a jelmezeket, gyakorolnak a dobokon, járnak a szambaiskolákba. Ahová én jártam, ott is állandó volt a készülődés.
- És Te is kivetted ebben a részed?
- Hát hogyne, én két karneváli szezont éltem át. Egyiken nap voltam, egy nagy sárga nylon- ruhába bugyoláltak be, a hasamon egy csillogó napkoronggal. A másikon pedig brazil parasztnak öltöztem be, szalmakalappal meg festett bajusszal. Megmondom őszintén, nagyon élveztem ezt az időszakot, annak ellenére, hogy iszonyatos kihívás volt. Emlékszem, kezdetben milyen nyomasztó volt, hogy nem értem mit beszélnek körülöttem a gyerekek. Ez aztán életemben megismétlődött még egy párszor.
- Éppen ezt akartam kérdezni, hogy végignézve az életrajzodat, Brazíliával, Görögországgal, Izraellel, Franciaországgal, Amerikával, Olaszországgal a hátad mögött kissé gyökértelennek tűnsz.
- Azért én ezt túlzásnak érzem? Persze van benne némi igazság, de nagyon erősen kötődöm, egyrészt Budapesthez, másrészt egyre inkább Magyarországhoz. Annyiban természetesen mindenképpen igazad van, hogy ha az ember először életében a bolygó másik felén, idegen nyelven tanul, barátkozik, játszik, nem a Balatonban, hanem az Atlanti óceánban fürdik, akkor valami megváltozik, de ma, felnőtt fejjel már kicsit másképp látom. Úgy érzem, hogy a kötődés igenis megvan. Ne felejtsd el, hogy 6-tól 16 éves koromig Budapesten éltem, magyar iskolákba jártam, itt kezdtem zenélni, Vadász Erzsébet, Bözsi néni volt akinél először zongorázni tanultam. Ideköt az első együttesem, a kezdeti sikerek és természetesen az anyanyelvem is, szüleim, nagyszüleim múltja. És ha már itt tartunk, az első olvasmányok, a csatangolások és a csókok is Magyarországhoz kötnek, csakúgy mint a szerelem, hiszen feleségem is magyar. Mindezek miatt mondom, hogy kicsit túlzásnak érzem, amit mondasz, de van igazság alapja is: legközelebbi barátaim és zenész kollégáim közül egyik New Yorkban lakik, a másik Barcelonában, a harmadik Amszterdamban. Vannak kedvenc helyeim Párizsban és Padovában. Szerencsére, ma már az utazás és a világ megismerése sokkal több ember számára jóval könnyebben elérhető, az Unió és korunk talán legnyilvánvalóbb pozitívuma ez a nyitottság és közelség. Erről épp most írok egy dalt. Én 16 éves koromtól 30 éves koromig csak elvétve látogattam haza, vagy ha itthon is voltam, csupán fél lábon. Bizony picit késve, most így felnőtt fejjel alakulhatnak csak ki azok a kapcsolatok, amik sok művész esetében már a tanulmányok és a korai szárnypróbálgatások alatt adódnak.
- Ez akkor azt is jelenti, hogy a szakmában nem nagyon gondolnak rád?
- Lényegében igen, hiszen nem sokan ismernek. De ez egy természetes dolog. Ahogy telik az idő és ugye megállapodtam, egyre épül ez a kapcsolatrendszer. Több és több ismerősöm, lehetőségem van. De nem vagyok az a típus, aki ezért bántva érzi magát, vagy úgy érzi, hogy kimaradt valamiből. Dalaimat nagyon sok évig angolul írtam, most viszont éppen egy olyan anyagon dolgozom, ahol magyar szövegekkel komponálok. A Hungaroton felkérésére két lemezt készítek, az egyik, az előbb említett dalokat tartalmazza, minden dal egy másik énekes tolmácsolásában, a másik pedig néhány hangszeres szerzeményemet. A felvételek hetvenöt százaléka már elkészült.
- Kik vannak az előadók között?
- Alapvetően a hangszeres részét a triómmal készítem: Papesch Péter basszusgitározik és Borlai Gergő dobol, de játszik velünk Fekete Kovács Kornél, László Attila, Födő Sándor, Franky Látó, Szűcs Tibor is. Az albumon énekel többek közt Gerendás Péter, Éliás Jr., Tisza Bea, Wolf Kata, Szulák Andrea, Szolnoki Péter, Berki Tamás. Berki Tamást, aki ma a Zeneakadémia jazzének tanára, akkor ismertem meg, amikor kb. 25 éve fellépett abban az általános iskolában, ahová Brazília után jártam, Pesten a nyolcadik kerületben.
- Te kérted fel őket?
- Igen, az az elképzelés, hogy ezek szerzői albumok lesznek, amelyek bemutatnak a nagyközönségnek és a szakmának. Ugyanakkor az énekeseknek is egy jó lehetőség, hiszen énekelhetnek valami mást is, ugyanis az én muzsikám nem napjaink "pehelykönnyű" zenéje. Dalaimban igazából ötvöződik a jazz, a latin és a pop. Az egyik poénja a készülő cd-nek egy matrózdal, amit három Budapesten élő ghánai fiúval vettem fel, akik meglehetősen törik a magyart.
- Amikor visszatértetek Brazíliából, akkor már ösztönösen érezted, kialakult, hogy a zene az, amivel később komolyabban kell foglalkoznod? Ha egyáltalán ezt egy 6-7 éves gyerek érzi.
- Emlékszem, nem messze onnan ahol laktunk volt egy bőrpiac. Ültek naphosszat az emberek és játszottak a kongákon, folyamatosan ment a szamba. Egész álló nap. Dél-Amerika után itthon úgy kezdődött az egész, hogy családi barátainknál "rábukkantam" egy régi pianínóra. Miután kihancúroztam magam a barátommal aki informatikus lett, mindig odamentem a zongorához és elkezdtem játszani. A család felfigyelt erre. Édesapám mindig is gitározott és énekelt, arról nem is beszélve, hogy minden egyes útjáról lemezekkel tért haza. A lemezbolt felhozatalát szinte szégyenbe hoztuk, olyan gyűjteményünk volt otthon. Állandóan írtam, gyakoroltam. Később, anyukám egyik barátnőjén keresztül, néhai Garam Zsuzsa zongoraművésztől kaptam kölcsön egy zongorát, egy kiváló Blüthner-t. Borzasztó nagy lökést jelentett ez a hangszer. Az egész lakásban nem volt akkora hely, csak a szüleim hálószobájában, ahová el tudtuk helyezni. Akkor éreztem igazán, hogy ez komoly dolog és maradok a zongorázásnál. Meg persze a sikerek.
- Hogyan lett zenekarod?
- Elkezdetem Vadász Bözsi nénihez járni 7 évesen, aki egyébként hajdanán Weiner Leó növendéke volt. Úgy emlékszem, hogy már elég hamar írtam zenét. Zongoradarabokat komponáltam, persze borzasztó aprólékossággal és időráfordítással. Megzenésítettem egy Csokonai verset, négyszólamú kórusművet írtam. Megmutattam ezeket a tanárnőmnek. Abszolút egy klasszikus beállítottságú ember volt, csak klasszikus darabokat tanított, Mozart, Bach, Bartók, mégis kezdetektől fogva támogatta az improvizációimat, a jazzes dalaimat. Ez nagyon nagy dolog, azt hiszem. Hiszen ha belegondolunk abba, hogy hogyan működik a hazai zenepedagógia... A szüleim be akartak íratni a Magyar Rádió legendás Gyermekkórusába, de nem vettek fel, mert csak portugál dalokat, meg TV-reklámokat énekeltem nekik. A Csányi-Botka karvezető páros azzal küldött ki a teremből, hogy meg kéne tanulnom egy-két magyar népdalt is. Na aztán emlékszem, egy iskolai ünnepségen nemsokára az orosz himnuszt zongorázhattam, mielőtt rázendített a furulyakórus. A gyerekek meg ájuldoztak a hosszú ünnepségeken. Az iskolában sokan azért szerettek és néztek fel rám, többek között az amatőr-rockgitáros fizika tanár is, mert jazzt játszottam, ez nagyon "cool"-nak számított. Első zenekarom egy tornatermi bulira verődött össze, akikkel már szambát és jazzt játszottunk.
- Mesélj még egy kicsit a zenekarodról! Mi volt a neve?
- Trupp együttesnek hívtuk, 13 évesen alapítottam és főleg saját szerzeményeimet játszottuk, meg egy-két jazzrock klasszikust. Nálam mindenki idősebb volt az együttesben és a Józsefvárosi Ifjúsági Klubban léptünk fel rendszeresen. Egy idő után kialakult a törzsközönségünk is. Aztán mentünk gimnáziumokba. Versenyeket nyertünk. Ez kitöltötte az életemet.
- Majd jött Görögország '87-ben!
- Az unokabátyám révén, aki a Trupp-ban basszusgitározott a Fazekas énektermében voltak a próbák. A díszteremben rendszeresen adtunk koncerteket, és a zenélésnek köszönhetően szépen-lassan megismerkedtem magával a gimnáziummal is, pedig akkor még csak 7-8.-os voltam. Valamiért nem akartam konzervatóriumba menni, a szüleim pedig ebbe az egész "pályaválasztásos" dologba nem folytak bele. Én elvoltam a kreativitásban és jobb ötlet híján, a Fazekasba felvételiztem. Nem éreztem magam valami jól ott, de a zenélés kárpótolt. Egyre nehezebb volt a két dolgot jól csinálni. Aztán egyik nap bejött a szobámba az apám, megkérdezte, nem akarok-e elmenni Uruguayba vagy Görögországba, mert hogy két munkalehetőséget is kapott. Én pedig elég határozottan azt válaszoltam, hogy szívesen elmennék. Akkoriban már nagyon nyitott életet éltem, csavarogtam mindenfelé, sikereim voltak, de mégis nyomasztott valami az akkori légkörben, így nem esett nehezemre azt mondani, hogy "gyerünk." Uruguayból aztán Görögország lett, már nem is tudom miért. Itt belecsöppentem egy angol gimnáziumba. Kezdetben ismét nem értettem egy kukkot sem, hasonlóan a brazíliai évek elejéhez. Fél évig szinte csak a nyelvvel foglalkoztam, két évem volt az érettségiig. Iszonyatos tanulással teltek a napjaim. Sose voltam olyan szorgalmas "jógyerek", mint azokban az években. Azért béreltünk egy pianínót, néha, alkalomszerűen összejöttem zenészekkel is, méghozzá igen nevesekkel, de a tanulás miatt mellőznöm kellett a rendszeres "fellépősdit".
- És mégis, hogyan ismerkedtél meg ezekkel a művészekkel, hiszen fiatal voltál és nem tudtál angolul?
- Mielőtt elmentünk, megkérdeztem Szakcsi Lakatos Bélát, hogy ismer-e görög muzsikusokat. Említett egy-kettőt, akiket felkerestem. Aztán minden jött magától, bemutattak barátaiknak, teljesen informálisan alakultak a kapcsolatok.
- Görögországban ismerkedtél meg a Jézus Krisztus Szupersztárban Júdást alakító Carl Andersonnal is.
- Igen, teljesen véletlenül. Éppen egy Magyarországról Athénbe látogató barátomnak mutattam meg az Akropoliszt. Figyelmes lettem arra, hogy egy fickó, akinek a pólóján az állt, hogy Lugano Jazz Fesztivál egy követ fényképez nagyon közelről. Gondoltam, hogy ez elég furcsa, így odamentem megkérdezni, hogy mit csinál. Azt válaszolta, hogy próbálja a kő textúráját megörökíteni. Szó szót követett, kiderült, hogy a Weather Report nevű zenekar férfi énekesével állok szemben, és éppen koncertet adnak aznap este. Egy hétig maradnak Görögországban, mert éppen turnészünet van. Ez egyébként Joe Zawinul zenekara volt, akivel Jaco Pastorius is játszott. Így megismerkedtem Joe-val is, aki egy hatalmas név a jazzrock világában. Egy hétig állandóan velük voltam. Joe szinte a vállamon sírta ki magát Jaco halála miatt. Egyébként visszatérve Carl Andersonhoz, napokig nem jöttem rá, hogy ő az, aki a fekete Júdást alakította a Jézus Krisztus Szupersztár filmváltozatában. Később egészen sokáig leveleztem vele, reménykedtem, hogy össze tudunk hozni valamilyen produkciót mert tetszettek neki a dalaim, aztán az egészből pénz hiányában nem lett semmi. Sajnos, tavaly meghalt.
- Aztán melyik ország is jött?
- Miközben letettem a kétszintű angol érettségit Görögországban, kitaláltam hogy megpróbálkozom a legendás bostoni Berklee-vel. Szüleim ezt nem akarták. Féltettek, hogy egyedül, 18 évesen Amerikába készülök. Arra való hivatkozással, hogy ez egy nagyon drága iskola, szüleim elvetették a dolgot. Ezzel akkor egy hatalmas lehetőséget veszítettem, mert később megtudtam, hogy ha akkor próbálkozom, tárt karokkal fogadtak volna. Fogtam magam és Boston helyett elmentem Jeruzsálembe, ahol már töltöttem egy nyarat.
- Ösztöndíjjal kerültél Izraelbe?
- Így van. Lehetőségek híján nem akartam Görögországban maradni. Izraelben egészen addig maradtam, amíg ki nem füstölt onnan az első Öböl-háború, amit eléggé traumatikusan éltem meg. Gázmaszkkal jártunk iskolába, rémálom volt. Egy néhány hónapos párizsi kalandozás után, 1992-ben jöttem vissza Budapestre, ahol 1987-ben voltam utoljára. A rendszerváltást jobbára csak a hírekből ismertem. Fordításból éltem, amikor megismerkedtem kiváló hazai zenészekkel. Erdély Zsigmond Gábor bankárnak köszönhetően csinálhattam egy szerzői nagylemezt "Touch Wood" címmel, László Attila, Jávori Vilmos, Lattmann Béla, Horváth Kornél és mások előkelő társaságában.
- Volt visszhangja ennek az albumnak?
- Nagyon is. A mai napig is kapok e-maileket, telefonokat, külföldről is, hogy milyen jó, meg hol lehet kapni. Sajnos, egy darab sincs már belőle. A Hegedűs László vezette PolyGram-Universal felkínált egy komoly, több éves lemezszerződést, amelyet nem írtam alá. Tanulni akartam, mivel a zeneakadémiai tanulmányaimat félbehagytam Jeruzsálemben, ahol egyébként társadalomtudományt, majd angol irodalmat is hallgattam. Ekkor, Budapestről megint kitekintve, jelentkeztem négy zeneakadémiára.
- A világ 4 különböző pontján?
- Egy Amszterdamban, kettő New Yorkban, egy Bostonban volt. Nyertem ösztöndíjakat, majd sorra végigjártam az összest és kiválasztottam, hogy melyik tetszik legjobban. Májusban kiutaztam, hogy eldöntsem, hová szeretnék járni ősztől. Beültem órákra, beszélgettem tanárokkal, diákokkal. Egy barátom lakásán laktam New Yorkban, innen utazgattam. Végül a bostoni Berklee mellett döntöttem, ami olyan, mint a zeneipar miniatürizált változata. Fantasztikus volt. Egy urugay-i zongoristával és egy osztrák jazzgitárossal béreltem közösen egy rozoga lakást, egy sarokra onnan, ahonnan már lőnek. Ferde volt a padló. Amikor a befalazott üreget is átrágta egy patkány, akkor elköltöztem egy jobb környékre, egy takaros kis pincelakásba.
- Na és elégedett voltál kamaszkori vágyad beteljesülésével?
- Erről nagyon sokat tudnék mesélni, mert ha lehet ezt mondani, a Berklee egy fejlődésre nyitott fiatal zenésznek biztos a Mekka. Az ösztöndíjaknak is köszönhetem, hogy egykori példaképem, Keith Jarrett (vagy a ma világszerte népszerű Diana Krall) zongoratanárához járhattam. Karmester és filmzene tanáraim között volt Stokowsky és Bernstein tanítvány is, de érdekes, hogy zeneszerzés mesterem, John Bavicchi szintén egy Weiner tanítvány, Gombosi Ottó diákja volt a Harvard egyetemen. Tudni kell, hogy a nagy nevek nem mindig jelentenek garanciát a tartalomra. Pont ezért választottam a bostoni iskolát: szemben más, élő, de csak névleg jelenlévő legendákat felsorakoztató akadémiákkal, a bostoni iskola egy rendkívül jól szervezett, jól felszerelt és sokoldalú intézmény, amely évtizedek óta a világhírű vibrafonos, Gary Burton szakmai irányítása alatt működik. Így hát közben sok minden más is történt velem: igazi, amerikai gospel, jazz kombó, turné a kórussal, szóló és nagyzenekari koncertek, stúdiómunka, kísérleti zenék.
- Tervezted, hogy kint maradsz?
- 26 évesen diplomáztam, az élet sűrűjébe akartam belekerülni, ugyanakkor szerettem volna tovább tanulni. A Yale és a Harvard évekig tartó doktori programjai valahogy nem vonzottak akkor. Egy New York-i kávéházban, másik ifjúkori példaképemet, Schiff András zongoraművészt kértem, hogy ajánljon egy tanárt, akinél folytathatnám tanulmányaimat. Rados Ferenc nevét említette. Felbátorodva egy klasszikus zongoraversenyen szerzett fődíjtól, bostoni zeneszerzés diplomám megszerzése után visszajöttem Pestre, majd kis idő múlva bekopogtattam hozzá. A tanár úr hajlandó volt velem foglalkozni, bár messze elmaradtam technikában és repertoárban azoktól a zongoristáktól és kamaramuzsikusoktól, akiket tanított (például Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András) és tanít ma is, a világ minden részéről. Nála természetesen a klasszikus vonalat fejleszthettem. Úgy érzem nagyon sokat kaptam tőle.
- Két "éned" van, klasszikus és a jazz?
- Igen, a "klasszikus" abban nyilvánul meg, hogy írok nagyzenekari, szimfonikus műveket is, vagy éppen szólóhangszerre, vagy kórusra, illetve néha adok klasszikus koncerteket is. De az igazat megvallva, akármit írok, vagy improvizálok, abban mindig együtt van jelen a klasszikus és a jazz. A jazz komolyzene. Egy magyar népzenész szavait idézve, a jazz ugyanúgy "mély" forrásból merítve ötvöződött a "magas" kultúra szintjére mint például Bartók Béla művészete.
- "Süss fel nap!" című dupla koncertalbumod?
- Még Radoshoz jártam, amikor László Attila révén szóltak a Műcsarnokban lévő jazz klubból, hogy miért nem játszom egyszer ott? Mondtam, hogy szívesen, és felállt a trióm. Borlait és Papescht korábban nem ismertem. Őket ajánlották, hogy nagyon jó zenészek. Elmentem egy koncertjükre, és ott helyben, a klubban megkérdeztem, hogy nincs-e kedvük játszani velem, mert, hogy van egy felkérésem. Megmutattam a felvételeimet, összehangolódtunk. A koncertfelvételből született az élő CD, amin a felnőtt közönség vígan dalolja az ismert gyermekdalt a swinges tempóra.
- Fellépések?
- Nem menedzselem igazán magam, ezért nem játszom túl sokat. Jazz triómmal szerencsére igényes színpadokon játszhattunk, itthon és külföldön is. Az őszi Budapest Jazz Fesztivál 2005-ben a zongorára koncentrál, ezért épp a napokban kért fel Gőz László egy koncertre, amelyet holland jazz gitáros barátom David Golek vendégszereplésével tartunk majd a Dunán, Budapest új "jazzcirkálóján", a Columbus állóhajó fedélzetén. Úgy tudom, hogy idén világsztárok is jönnek majd a Fesztiválra: Chick Corea, McCoy Tyner nevét említette a szervező. Közhasznú Egyesületünk, a Hajós Alfréd Társaság elnökeként is sok a teendőm. Ezzel kapcsolatban számtalan projekten törjük a fejünket, filmterv, Hajós monográfia, kulturális események a 2006-os Úszó EB idejére stb.
- Ha jól tudom tanítasz is?
- 12 növendékem van, 8 évestől 20 évesig, illetve a Színház és Filmművészeti Egyetemen is helyettesíthettem pár hétig. A filmzene egy olyan terület, amit nagyon szeretek és Hollywood-i mesterektől tanultam is. Szerencsére volt lehetőségeim itt is kipróbálni magam. Csináltam párat, de még nem nagy dolgokat. A gyerekeket általában improvizációval tanítom először, mert meggyőződésem, hogy ez megfogja őket. Ezáltal a zongoratechnikai is kiválóan fejleszthető és a fül is "aktivizálódik." A spontaneitás az egyik legfontosabb dolog a zenében. Nem nagyon szeretem a steril tökéletességre törekvő előadásmódot. Hihetetlen örömforrás a gyerekekkel való munka, nap mint nap csodákat látok.
