Bár kicsit a marketing gépezet is rásegít, azért a Hurts tényleg elég nagy port kavart a nemrégiben megjelent Happiness című lemezével. A semmiből előtört zenekar körülbelül egy éve még csak egy kósza youtube videóval és valamelyik közösségi oldalon összedobott profillal rendelkezett. Mára már az egyik legnagyobb kiadó ölt belé, és keresett is rajta rengeteg pénzt, közös számot csinálhatott Kylie Minogue énekesnővel, sőt Anglián kívül is képes teltházas koncerteket adni.
Ha meghallgatjuk a Happiness számait, akkor olyan kettősséget érezhetünk, amely egyrészt kiemeli a szinti duót a többi '80-as évek bűvöletében élő alternatív formáció közül, másrészt a mainstream popon szocializálódott tömegek számára is befogadhatóvá és izgalmassá teszi a Hurts zenéjét. Ez a kettősség pedig leginkább abból áll, hogy úgy hallunk teljesen direkt, legtöbbször már banális zenei és szövegvilággal élő, szomorkás pop számokat, hogy azok kihallható hatásai bár egyértelműek, mégis kimondottan üdítően hatnak a 2010-es felhozatalban.
Eddig még nem sokan nyúltak a '80-as évek végi, '90-es évek eleji pop előadókhoz és ezt még ennél is kevesebben tették kikacsintás nélkül. Az hogy külsőségekben és zenei világban egy adott évtized stílusjegyeit kezdje magára aggatni egy zenekar, eddig az underground produkciókat jellemezte, akik sűrű idézőjelezés mellett igyekeznek a kornak megfelelő,ugyanakkor kissé elvont formában üzenni a világnak. A Hurts duóján is érződik a visszanyúlás, de ők különlegeskedés nélkül, teljesen őszintén adják ezt elő, ügyesen lavírozva az alternatív és a mainstream között.
Elsőre legegyértelműbb előképként a Bronski Beat juthat eszünkbe, ugyanis ahogyan ott, a Hurts-nél is egy kissé feminin, a soul előadók stílusából merítő énekstílus vegyül a szintik hideg, minimál világával. Persze ugyanúgy beugorhatna ez alapján a régebbi Depeche Mode, a Eurythmics, vagy a Pet Shop Boys is. Jogos kérdésfelvetés lehet ezután, hogy szükség van e olyan előadókra, akiknek hatásai ilyen könnyen beazonosíthatóak. Normál esetben ma már a közönség egyértelmű nemmel intézné el az ügyet, viszont a Hurts frontembere, Theo Hutchcraft olyan karizmatikus hanggal és megjelenéssel rendelkezik, ami élvezhetővé és különlegessé teszi a néha jobb, de legtöbbször csak közepes szintipop számokat.
Egyértelmű, hogy olyan számokkal, mint a Wonderful Life, a Better Than Love, vagy a Hurts világát címében is jól leíró Blood, Tears & Gold, van még keresnivalója a Hurts duójának. Sajnos a lemez többi daláról ez nem mondható el. A már említett koprodukció, melyben Kylie Minogue közreműködésével hallhatjuk a Devotion című dalt, inkább nevetséges, mint szívbemarkoló. Hasonló érzéseket kelt az Evelyn, vagy a Water is, még ha hallhatóan jól megírt és előadott számokról beszélünk is.
Ha a jövőben a Hurts többet épít majd Theo Hutchcraft karizmájára és a néha már idegesítően túlburjánzó zenei giccseket sikerül egy egészségesebb formára váltani, akkor ez a duó talán még hosszútávon is sokra viheti.
