Alig voltunk túl a gengszterváltáson, máris forradalmárok lettünk, egyetlen forradalmárok, új idők, új rockjának új forradalmárai. Grunge volt a kilencvenes évek elején. Bakancsban nyomtuk, kockás ingben és rövidnaciban, télen is. AIC-t hallgatni mindig is veszélyes elfoglaltságnak számított. Mert hiába a Nirvana volt a centrum, hiába ugráltunk a tornateremben a Smells Like Teen Spirit videóját utánozva, hiába halt meg Kurt, hiába nyomult a Soundgarden mélységes mély, Led Zep ütötte grunge-a tüskeként a szívünkbe, mégis, az az erő, elszántság és kilátástalanság, az a lehúzás és felmagasztalás, ragyogás és sötétség, az az isteni-démoni szikra, ami az AIC-ben izzott, nem izzott sehol.
Aztán tüzet fogott a banda, lángolt, de el nem égett. Pedig Mike Starr lelépett, Stanley kokóba fulladt, működésüket felfüggesztették, bár hivatalosan fel nem oszlottak soha. Aztán Stanley elment, mi meg vártunk. Kivártunk. Nyilván egy új Dirt már nincs ezekben a negyvenes férfiakban, viszont a William DuVall frontemberrel turnéztatott új hangzó (Black Gives Way to Blue) egyáltalán nem béna, és ez pont elég.
Alice in Chains a PeCsában
Budapest, Petőfi Csarnok, 2009. november 27. péntek, 20.00
