Van egy kedvenc fotóm Peter Ogiról, akit akkor még Hegedűs Péternek hívtak. Talán húszéves lehet, talán már nem zenetanuló, valami koncerten ül az első sorban, kirúzsozva, szőkére festett rövid hajjal, és a bal karján szalag, rajta a Spions felirat. Messze a legjobb Lou Reed-imitátor lehetett akkor Budapesten. A Spions a saját zenekaruk, az első kelet-európai punkzenekar neve, amit kevesebben hallottak élőben, mint amennyien hírből ismertek. Felléptek vagy négyszer, botrányosan, dobosuk sem volt, mert tudták, hogy egyetlen koncertet sem tudnak végigjátszani az akkori viszonyok között. Alapítóiról sokféle hír kering, amúgy meg szétszóródtak a világban és a frontemberük: Molnár Gergely, aki a zeneszerző-gitáros Ogival együtt 1978-ban hagyta el az országot, például soha nem tért vissza, valahol Kanadában él. Ennek a történetnek vége lett.
A "koncert-happening" kezdetén megidézték azért a hősidőket, Müller Péterrel, aki valóban átmentett valamit Molnár idegesen kántáló énekstílusából, de aztán minden csak rakódott egymásra, mint egy zenei tetrisz, popzene, táncdal, rock és alternatív közérzeti dalok kályhacsövekkel, teáskannákkal.
A még mindig jóképű Ogi ontotta a dalokat, mint egy maratoni megasztár, és gyártotta az összekötő szövegeket, meghatározva ezzel a koncert dramaturgiáját és jellegét. Mindent egybevetve elég eklektikusra sikerült kihozni a végeredményt, nyilván nagy utat tett meg térben és időben ő is Franciaországtól, Londonon és New Yorkon át és közben találkozott ezzel-azzal, Boy George-tól Malcolm McLarenig (a Sex Pistols menedzsere). A dalok sikere itt és most nagyjából attól függött, hogy kiket választott maga mellé társelőadónak Ogi.
Kiss Tibi teljes siker persze, és eleve az alapzenakarban volt ütős a Quimby egy másik tagja, Varga Lívius, aki szintén énekelt is, aztán az élénkebb színek közé tartozott még Kardos-Horváth János, a Kaukázus frontembere, aki bizonyította is a kommentárjaiban, hogy punk érzületű. Volt még Lecsó a Pál Utcai Fiúkból, a vicces dalokat kapta, Soma, aki hozta a nagy formátumot és amikor nem énekelt, akkor egyfolytában beszélt, de Pierrot is feltűnt, és a félidőben megfeleződött közönség is jókedvű tapssal jutalmazta az ismerősöket.
Ogi különböző korszakai szerint is hullámzott az előadás. A New Yorkban írt számok közül a korai világzenei beütésű számok nyertek, a májtraszplantációért mondott köszönet és ehhez írt dal, amit Somló Tamással adott elő, egészen táncdalfesztivál hangulatú volt, de egyébként is gyakran felbukkant a szentimentalitás, amire jól rímeltek Kulcsár-Vajda Enikő táncművész koreográfiái. Igazán szerethetők a 2004-es Central Europe Café szerzemények. A Korom Attilával közös formáció legjobb dalát, a Lemegy a boltba kezdetűt egy zenés ajándék klosár is jó hangosan énekelte mögöttünk, miközben siratta a múlt időt és megnevettette a termet. Más kihágás nem volt, mindenki jó polgár módjára viselkedett. Sokan nem jöttek el a meghívott zenészek közül, így nem lett Guiness rekord hosszúságú az esemény, ami nem baj, de az ünneplő publikum nagyon rendben volt: a belbudai Andy Warholoktól a skizofrén dobosokig. Végül mindenki legalább 55-nek érezhette magát.
