Érkezéskor a meghirdetett kezdési időpontban páran lézengenek az A38 koncerttermében, szomorú kilátások. A francia őrültekre német ismerősöm csábított el, ketten kólázgatunk szomorúan. De még nem tudjuk, mi vár ránk. A Realistic Crew nevű magyar formáció az előzenekar, amit tévedés volt beiktatni a programba, hiszen a főzenekarhoz képest tökéletesen eltérő világot képvisel.
Vranik Krisztián csapata régi ismerősökből áll. Zenéjük a Portishead magyarításának igen sikeres változata, bármelyik londoni klubban megállnák a helyüket. Berger Dalma erős énekesnő, ösztönösen betölti a színpadot, így aztán kiderül, hogy a színpadon állók nemcsak maguknak, hanem a nézőknek is játszanak. Üdítő színfolt a rapper kolléga, Zeek megjelenése - mindenesetre a lassan gyülekező közönség az utolsó számnál indul be leginkább, amikor a hányaveti Berger végre kiereszti hangját. Ebből a csajból még lesz valaki, ha komolyan veszi magát.
Körülbelül fél, de nagyon lelkes házzal kezd a The Big Royal Kunamaka Orchestra. Tavaly már jártak itt egyszer, most pedig az új lemezükkel turnéznak. Hogy őszinte legyek, épp itt volt már az ideje, hogy a francia undergroundból ne csak a Francia Intézet és a magyar frankofón értelmiség vérszegény szűrőjén át jussanak zenekarok hazánkba. Ugyanis a Királyi Kunamaka Zenekar élő példája annak, hogy Franciaországban nemcsak világzenés-sanzonos aranyoska harmonikás virággyermekek lakoznak, hanem durva őrültek és lám, ott is hat a System of a Down.
Kunamakáék egy öttagú formáció, amely saját imidzset alakított ki magának, mitológiát, humort - operát és punkot ötvözve. Már a pakolás alatt megjelenik egy félmeztelen ember, fején egy fekete zokniszerűséggel, nyakán lánccal és megkéri az egyik technikust, hogy ugyan kösse már ki a billentyűkhöz. A zenekar "fétisállatáról" van szó, aki a Guy La Mouche (vagyis Guy, a légy) névre hallgat. Ő a mazochista zenekari "igazgató" (komolyan, ez a honlapon a titulusa), aki koncert közben ugrál a közönség között, néha megfenyítik, aztán beöltözik légynek - egy nagy idétlen légyjelmezben ugrál a színpadon.
A zenekar maga profikból áll, az őrült énekes, Lord Gomez kacsintgatva dalol, majd üvölt, suttog, áriázik, aztán üvölt, prédikál, és újra ugyanezeket tetszőleges sorrendben. Zseniális frontember, ritka öniróniával, de ritka beleéléssel is. Elképesztő energia lüktet a tagokban, a dobos, Harry McTompson élő atomerőműként vicsorogva-vigyorogva üti az elképesztő ütemeket. Ugyanis a Királyi Kunamaka zenéje másodpercenként változik - hol a hetvenes évek diszkóhangulatát halljuk egy pillanatra, ami rögtön a legkeményebb, elementáris metálba csap át, hogy egy szelíd mondókában csúcsosodjon ki, amit meg egy kemény punk-pörgetés zár.
Ekkorra már német ismerősöm és jómagam az első sorban pogózgatunk, néha meglök minket a mazochista légy, aki lányokat hajkurász a tombolás alatt. A zenekar lemezét, a Tales from the Dead című magmatikus alkotást mutatja be, és jó másfél órán keresztül ennek szellemében hörgünk vagy éppen röhögünk velük együtt. Végül, hazafelé baktatva a Királyi Kunamaka Zenekar az ereimben dobog tovább.
