S ha valaki nem tudná, miről beszélek? (Létezik ilyen?) Nos, a - későbbiekben fanatikus kerékpárossá avanzsáló - két német fiatal, Ralf Hütter és Florian Schneider a remscheidi Művészeti Akadémián botlott egymásba először, s ha már ott voltak, gyorsan csináltak is egy zenekart, az Organisationt, majd egy lemez (Tone Float) után szépen Kraftwerkre változtatták a nevet és társak után néztek. Megannyi segítő kéz és három újabb album után, 1974-ben az állandó taggá előlépő korábbi bedolgozó, Wolfgang Flür közreműködése már az analóg szintik és az elektromos dobok uralta Autobahnt eredményezi - innetől pedig jön az aranykor. Karl Bartos csatlakozását követően sorban jönnek a (máig) klasszikus (koncept)lemezek: Radio-Activity, Trans-Europe Express, The Man-Machine, Computer World. A nagy négyes mellett a háttérben Emil Schult dolgozik a külcsínen, s bizony az általa megvalósított, egyre inkább a robotkorszak kellékeit beemelő látványvilág jócskán hozzájárul a hideg, fémes hangzású, félelmetes precizitásával amúgy is kultikus státusz felé lépdelő Kraftwerk mítoszának elmélyítéséhez. Aztán a sors közbeszól, Hütter súlyos, koponyatöréssel és két nap kómával járó bringás balesete bizonyítja: a zenekar tagjai mégiscsak emberből vannak. Az (akkor még hosszúnak tűnő, ötéves várakozás után kiadott) 1986-os Electric Café már a hattyúdal, innentől kezdve csak egy mixalbum, néhány kósza fellépés, meg az Expo2000 jingle-je jelzi, a magára maradt Ralf és Florian még nem adja fel. S tavaly óta mi is tudjuk: tényleg van (legalább) még egy kör előttünk.
