 |
A mai napig mindig meglepődöm, amikor egy rendezvény bejáratánál pecsétet nyomnak a csuklómra. Persze hamar megemésztettem, mégis, hihetetlen, hogy ilyen még mindig van. Lendüljünk is tovább, úgyis van még min elgondolkodni, hiszen a helyszínen minden negyedik fiatalember ugyanazzal a haj- és szemüvegviselettel rendelkezik. Ebből adódóan egy csomó fiatalember teljesen egyforma, és - meglepő összefüggés - mind az este főszereplőjének, Zságer Balázsnak a hasonmásai.
Zságer maga egyébként tíz perccel nyolc (vagyis a hivatalos koncertkezdés) után érkezik meg - stílusosan - a főbejáraton keresztül. Szerencsére a csapatból mások korábban is jöttek, ezért nem sokkal később el tud kezdődni a koncert, ami viszont az első másodperctől annyira profi, annyira lendületes, és annyira természetes, hogy van, mintha egész idáig is folyamatosan lett volna. Bejöttek, elkezdték, kész. A közönség első néhány sora próbálja utolérni ebben a hozzáállásban a zenekart, nemsokára sikerül is nekik, a többiek viszont majdnem az egész koncertre lefagyva maradnak. A Trafó "lelátóján" ülők - vagyis a közönség körülbelül fele - egész este nem hajlandó a hangulatnyilvánításra. Mélázva, vagy éppen komoly képpel nézik a színpadon folyó eseményeket, de mintha egy másik estéről maradtak volna itt: egy kortárs képzőművészeti performansznak kijáró fegyelmezettséggel "tűrik" az előttük zajló hacacárét.
 |
De most igazságtalan voltam, mert tényleg van mit nézni: a zenekar tagjai habitusuknak megfelelő élénkséggel, de egytől-egyig elragadó stílusban teszik a dolgukat, nem beszélve az igen jól átgondolt és
kidolgozott, óriás vetített animációról. Zságer Balázs a "zeneszerzői típusú" mozgás-világgal hódít (tudják, amikor csak épp egy picit mozdul máshogy, mint a laikus zeneélvező, de rögtön érzi az ember, hogy erre jó oka van), Dj Bootsie rezzenéstelen arccal, szörnyen koncentrálva, a külvilágot látszólag kizárva hajol a lemezjátszó fölé, és döbbenetesen pontos munkát végez. A basszusgitár-felelős Zságer-Varga Ákos az egész koncert alatt lelkesen ápolja a kapcsolatot a közönséggel, újabb és újabb adag tapsokat bír kifacsarni az első tíz sorból, amelynek tagjai buzgón próbálkoznak, de érthető módon csak nehezen tudnak helyt állni a passzívak helyett is. (Szorgalmukat a koncert végén két blokknyi ráadással köszönte meg a zenekar, közte a Wings of Love című számmal, amely minden valamirevaló hazai slágerlista elején tanyázott mostanában.)
Megérkezik a vokál, Németh Juci, Kutzora Edina és Judie Jay, az Underground Divas tagjai, és sajnos ők sem tudják elérni, hogy a hátsó sorokból érkezzen valami visszajelzés a színpad felé. Ligeti György, a Londonban honos The Puzzle nevű formáció tagja is a mikrofon elé penderül végre, ettől pedih éppen az az érzése támad az embernek, hogy tessék, megérkezett a rocksztár, akit mindannyian vártunk! És valóban remekül dobja fel a már amúgy is teljes értékű fellépést. Az első pillanatokban úgy tűnik, élőben túl érces a hangja ehhez a hangzásvilághoz: aztán néhány perc alatt odáig jutok, hogy egészen kiválónak tartom. A lányok mindhárman csodásak, és elnézést kérek mindenkitől, aki nem Judie Jay, de az ő hangja olyan nekem, mint a pecsét a bejáratnál: nem hiszem el, hogy létezik. Éteri, valóban az.
Hogy ezt miképp lehet ülve, a fejet az áll alatt megtámasztva, mozdulatlanul végigülni, továbbra sem tudom. Utoljára a régi Ludwig Múzeumban voltam Zagar-koncerten, lehet, hogy azóta nagyon megkomolyodtak, és mindig ez van, de akkor még biztos, hogy mindenki táncolt-üvöltött magán kívül. És én, ha zenekar volnék, inkább ezt szeretném látni.
