Nem is tudom, hogy örmény vándorcirkuszra, ukrán lakodalmas menetre, vagy egy New York-i átöltözős underground diszkóra emlékeztet inkább a színpadkép, mindenesetre nagy a ramazuri, és nincs, aki a Petőfi Csarnok hatalmas és ezúttal sem telített nézőterén ne érezné komfortosan magát. Két lábon járó, hazai legendák óhajtják megtekinteni a nyugat-Ukrajnából elszármazott, Európát végigjárt, majd a tengerentúl metropoliszában kikötött, kőkemény frontembert, aki orosz roma muzsikával meg ukrán, cigány, bolgár népzenei ihletésű lemezlovasként kezdte, radikálisan eklektikus, politikus szövegű nótákkal folytatta, míg Madonna oldalán tavaly begyalogolt a popzene örökkévalóságába.
Hogy leragadjak kicsit a hazai legendáknál, maga Jászberényi Gyula, az egykori közgázos "ellenzéki" zenekar, a Neoprimitív (magyar slágereket durvítottak el: Szép gyári nap, Elöljáról fia etc.,) alapítója is a Gogol Bordellóra kíváncsi ma este. Ramones-pólóban nyomja, és lelkesen beszél a punkról meg arról, hogyan tanácsolták el ebből az országból a nyolcvanas évek elején, illetve hogyan tanított Kanadában közgazdaságtant, és hogyan ingázik a két ország között ma. Például azért, hogy a kedvenc zenekarait megnézze, amíg még punkok vannak, bár ez a műfaj, hívják akárhogy is, valószínűleg sosem lesz halott.
Eugene Hütz, azon kívül, hogy mitológiai hős maga is, a hatalmas dobozgitárjának húrjai közé csap, és úgy is marad, mert valahogy a koncert végéig ugyanolyan intenzitással járja a folk-pogót a húrokon. Miközben egyszerű és igen ütős szövegeit (Legalize me, realise me; Think Localy, fuck globaly....) darálja a mikrofonba, szétordítja a hangját reggae, cigány vagy latin dallamokra, ám a hangsúly mindenkor a színpadi show-n van, az élemedett forradalmár kinézetű hegedűs, egyben volt moszkvai színházi rendező Szergej Rjabcev segítségével létrehozott, intenzív brechti kabarérevün.
Tulajdonképpen lehetne a zene akár átlagos, ha csak Eugene alsógatyában és a két ál-artistanő az etnopunk cirkuszi jelmezekben pakolná magát a színpadon, akkor is több volna a műsor, mint szórakoztató. A közönség soraiban már fel is lehet fedezni a tipikus Gogol Bordello fanokat. A lányok, öltözködésben és mozgásban, próbálnak a színpadon ugráló, alternatív matrjoskababákra hasonlítani. Emigráns orosz, ukrán, klezmer, bolgár, reggae, és ki tudja, talán egy kis tücsökzene is keveredik a koncert számaiban, amelyeket többnyire a nagysikerű Underdog World Strike (2005) és a Super Tarantula (2007) lemezekről válogattak. Vége nem akar lenni a mulatságnak, jól tudtam, hogy ezt a zenét nem érdemes otthon hallgatni, látni kell.
A ráadás is még egy óra volt majdnem, hiszen teljesen másképp működik Eugene Hütz, mint a normális emberek. Ahelyett, hogy fáradna, a második körben valami sámánpörgésbe fog, és leénekel még befejezésül öt-hat, erősödő intenzitású futamot. Valószínűleg nem különb a mulatság akkor sem, amikor a Lower East-Side-on, valami kiskocsmában asztalon táncol és tányérokat töröget. Most épp egy pirosra festett vödröt csapott a földhöz, amit előtte telepakolt üveges formátumú szeszesitalokkal, tehát pusztított rendesen. A lezúzott közönségtől végül megkérdezte Hütz, hogy merre található az after party, és megnyugtatta őket, hogy mindjárt ott lesz a kijáratnál, aztán mehet az egyeztetés. Valószínűnek tartom, hogy felverte még a csendet valamelyik pesti kocsmában ezen a hajnalon. Ebben is mindig következetes.
Az eklektikus zenei- és látványcsata után, bulizás helyett egy önvigasztalós bevásárlásra adtam a fejem, és most már rendelkezem végre egy Bordellós, csúzlis táskával is. Reszkessetek globál-nacionalisták, ezen túl ezerszínű bevásárlószatyorral közlekedek.
