A zenéjükben érződik a Led Zeppelin-iskola, egy csipetnyi Hendrix, mindez modern rockzenei köntösben, és egy fantasztikus torkú énekesnővel kiegészülve (akibe már csupán a hangja alapján beleszeret az ember). Persze óhatatlanul adja magát az összehasonlítás más, hasonló felállású (2 gitár, dob, basszus, női ének) csapatokkal, de aki a fülére (és a szívére) hallgat rögtön megérzi a különbséget.
A Dust szabad és kísérletező zenéjével és előadásmódjával fügét mutat a mainstreamből kilépni nem tudó és nem merő divatos pop-rock bandáknak, egyszerre szórakoztató és figyelemfelkeltő, könnyed és dögös, függetlenül szabad és mélységesen elgondolkodtató.
Az album anyaga érett és átgondolt, nincs rajta egyetlen töltelékszám sem, ami a mainstream együttesek lemezeinek legkiábrándítóbb tulajdonsága. Semmi fölösleges sallang, vagy modorosság, a dalok rendkívül direktek, és érződik rajtuk a közös munka. A slágergyanús szerzemények nem csöpögősek.
