A záróbuli, legyen az bárhol, pontosan az az esemény, ahol illik megjelenni, ha törzsvendég voltál, ha nem, ha kedvelted, ha nem, és nem azért, mert mindenki más is ott lesz, inkább magad felé teljesítesz valamiféle elvárást ezzel. Megragadod az utolsó alkalmat, hogy jogosan kesereghess később, na tessék, ez sincs már, s megragadod az utolsó alkalmat, hogy megfürdőzz a hely nyújtotta hangulatban. Persze a hangulat, s a hely kissé más arcát mutathatja ezekben a napokban, másfajta közösségi élményt nyújt, pontosan azért, mert a törzsvendégek keverednek a helyet csak funkcionálisan használókkal, s a katasztrófaturistákkal. Így esik ez a Cha-cha-cha esetében is.
Éjjel, már a lépcsőkön lefelé kocogva megcsapja az orrod a cigarettaszag, nagy tömegre következtetsz. Aztán megtorpansz, mert messziről úgy tűnik, mintha fal állna a folyosó elején, s ennek némileg ellentmondani látszik a zene és az irányba haladó emberek üzenetének egyértelműsége. Nejlonfal az csak, bezsilipelünk hát a centrumba, azaz a folyosón felállított előcentrumba, ahol a tömeg nem akkora, amekkora ellenállási forradalmat robbanthatna ki, karhatalmi erőktől sem kell tartani, egyszerűen szórakozásra és váratlan találkozásokra éhes budapestiek gyűltek össze. Az egyik fal melletti asztalnál hajléktalan üldögél, s hosszú idő után újra látom az évek óta szem elől tévesztett testesebbik virágárus bácsit is, aki bámulatos tehetséggel utánozza Hofit. Elhanyagolható számban képviseltetik magukat a médiahírességek is, de rájuk nem vagyunk kíváncsiak.
A belső helyiségeket bizonyos időpillanatokban a zsúfolásig teltségtől csak egy hajszál választja el, de mindig kellő mennyiségű ember halad kifelé friss levegőt szívni, mint ahányan testüket már előre hullámoztatva befelé, élményfürdőzni. A dj pult mögött félmeztelen Mango és nem meztelen Superman, akik szinte mindegy is, mit játszanak, az emberek elszántan mulatnak, isznak, fenékráznak. Ennél azonban sokkal érdekesebb dolgok zajlanak kívül, ahol a presszó a díszlet, s Mangóék az aláfestő zene az élet apró drámajátékaihoz. Mert itt valóban megtörténnek azok a találkozások, amikre az ember számított, előzetes egyeztetés nélkül is felbukkannak az arcok, akik felbukkanását el is várod. A poharukba kapaszkodó, kabátos csoportok laza szövedékén néha átfurakszik egy buliszerelésben is izzadó lány, esetleg több lány, de itt kint egész másról van szó, a hely jelentősége hatékonyabban érvényesül. Fél óra alatt csak a bennünket körülvevő, tíz méter sugarú körben legalább egy tucat hangos üdvözlőroham esett meg, lefixálódott egy kártyaparti, egy másnap délutáni kávézás, megbeszélődtek az elmúlt év(ek)ben esett utazások, szakítások, válások, gyerekek, munkák, egyebek.
 |
A hangulat oldódásával aztán előkerülnek a közös helyi emlékek, a plakátcsókolgatástól kezdve a nem is értem, hogy jutottunk haza - típusúakig. Egy háromfős társaság elmondja, bár másfél éve már nem járnak ide, régen a csütörtök egyet jelentett a Cha-cha-chával, a péntek pedig egyet jelentett a másnapossággal. Aztán valahogy megszakadt, mert minden változik, de most itt vannak, mint ahogy előző nap is itt voltak, és látványosan nem örülnek. Nem örül, sőt, kicsit sértett is az a fiatal srác, aki ugyan nem járt ide sokat, csak délután kávézgatni, de Ráday utcai lakosként hogy jön ő ahhoz, hogy elveszik tőle a lehetőséget, hogy ő döntse el, törzsvendéggé lép-e elő. Az ügy hátteréről a többség hiányos információkkal rendelkezik, a metró egyeseknek dereng ugyan, de nem is igazán érdekli őket, hogy miért történik mindez. Bezár, és kész. Addig is van azonban mit élvezni, a városban mindenki számol vele, hogy hétvégén leugrik kicsit - érdemes hát lekukkantani a föld alá, sose tudhatod, kit találsz ott épp.
