Varga Livius gyerekkora óta hollywoodi színésznek készül, és elmondása szerint sosem volt nagy „felvételiző-császár”. A színművészetire nem került be, az állatorvosin pedig a szóbeli felvételire sem ment el. A Quimby egyik alapítója végül pszichológiából szerzett diplomát az ELTE-n. Ha valami nem tetszett neki a világban, vagy az adott rendszerben, akkor a metaforákat hívta segítségül és szavakba öntötte, ami zavarta.
2011-ben lett húszéves a Quimby, a Budapest Sportarénában tartottatok jubileumi koncertet. Hol tart most az együttes?
A zenekarra a kezdetektől jellemző volt a folyamatos megújulás és az egymás felé fordulás ? gyakorlatilag ez tart össze minket. Tavasszal indul az európai turnénk; azon szoktunk röhögni, hogy egy csomó ember kiment külföldre, mi meg kénytelenek vagyunk a közönségünk után menni. Először a Felvidéken teszünk egy kört, utána Erdélyben, a nyugat-európai turnéval pedig egy régi álom válik valóra:, játszunk többek közt Londonban, Párizsban, Brüsszelben és Amszterdamban. Kis klubokban zenélünk, főleg a külföldön élő magyar diaszpórának, bár a közönségben évről évre egyre többen vannak a helyi születésűek.
A külföldi fellépésekkel kapcsolatban is apránként fejlődünk, olyan ez, mint, amikor először mentünk Miskolcra vagy Debrecenbe.
Emellett új lemezzel készülünk, a turnéig folyamatosan gyúrjuk a számokat, a próbák mindennaposak. Remélhetőleg ősszel zárul le ez a szakasz, de a Quimby most sem kapkod ? amikor úgy érezzük, hogy a "gyerek" eléggé felnőtt, elengedjük a kezét.
Elsősorban zenésznek vallod magad, de ?civil? szakmád is van. Amikor érettségi után másfél évre Amerikába mentél, időt akartál nyerni pályaválasztás előtt, vagy már tudtad mit szeretnél, csak tapasztalatot akartál szerezni külföldön?
Igazából most sem tudom, mit szeretnék, azon kívül, hogy kiskorom óta hollywoodi színésznek készülök. Annak idején nem voltam egy nagy ?felvételiző-császár?, jelentkeztem a színművészetire, ahová nem vettek fel, az állatorvosin pedig már el sem mentem a szóbeli felvételire. Épp kapóra jött, hogy egy barátom akkor készült Amerikába a rokonaihoz, én pedig hozzácsapódtam - másfél év lett belőle. Az elsődleges cél az volt, hogy nyelvet tanuljak, de a fizikai munka becsületét is akkor tapasztaltam meg. Annak ellenére, hogy egy sokkal nélkülözőbb országot hagytam itt, egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy örökre kint maradjak. Később Tibivel (Kiss Tibi ? a szerk.) még három hónapra visszamentünk, de akkor sem éreztem készetetést, hogy zöld kártyára vadásszak.
A hallgatói szerződéssel sokak szerint a kormány erőszakosan próbálja itthon tartani a fiatalokat, és éppen a külföldi tapasztalatszerzéstől, tanulástól, munkavállalástól vágja el őket. Mit gondolsz erről?
Az Amerikában töltött másfél év egy másik kultúrával, nyelvvel, gondolkodásmóddal ismertetett meg, ezeket a tapasztalatokat nagyon jó volt hazahozni. Ha az én fiam el akarna menni, nem félnék attól, hogy örökre külföldön marad. Szerintem az, hogy valaki visszatér-e, a nevelésen és az itthon kialakított kapcsolatokon múlik. Különben sem arról beszélünk már, hogy örökre szóló döntést kellene hozni: a határok nyitva állnak előttünk, arra kell csak törekednünk, hogy szeretettelivé tegyük az országot, hogy a madár minden esetben vissza akarjon térni a fészkébe. Egyébként értem a kormánynak azt a törekvését, hogy az oktatásra költött pénz ne máshol jelenjen meg adóforintokban, de "csak úgy" megtiltani valamit - hát, ismered a magyar mentalitást ?, az nem működik. Főleg a fiatalok esetében, hiszen, aki menni akar, az úgyis fog. A hosszú távú megoldást abban látnám, ha az emberek pártállástól függetlenül egyeztetnék a véleményüket, közös stratégiát dolgoznának ki, méghozzá olyat, amelyhez nem nyúl senki, bármelyik párt is kerüljön kormányra. Szerintem ez egy folyamatos javulást eredményezne.
Szóval szerinted korántsem olyan borús a helyzet?
Figyelj, ha sok embert kitaníttatok, de nem adok, - mondjuk az egyetemeknek - pénzt fejlesztésre, akkor az alapkutatások leállnak, a kutatók pedig olyan országban próbálnak szerencsét, ahol a zsenialitásukat megbecsülik, vagy ott, ahol egyáltalán el tudnak helyezkedni ? ez teljesen természetes. A probléma gyökere mélyebben van, de igazság szerint én nem félek attól, hogy a szabályozás és a tiltások bármit megakadályoznának.
Hogyan jött az érdeklődés a pszichológia iránt? Miért tartottad fontosnak, hogy az éneklés mellett egy "civil" pályád is legyen?
A családban egy általános meglátás, hogy az embernek több lábon kell állnia, több tűzben tartjuk a vasat. Persze ennek az árnyoldalát is megtapasztaltam, amikor már annyi vas volt a tűzben, hogy gyakorlatilag szétaprózódtam. Akkor döntöttem el, hogy valamelyik ?tatyót? lerakom ? ezt is meg kellett tanulni szépen lassan. Miután visszatértem Amerikából, sok helyre jelentkeztem, többek közt pszichológiára is ? de ezúttal komolyan vettem. Február elején gyakorlatilag beköltöztem a tanulófotelembe és csak áprilisban szálltam ki annyi időre, amíg lenyomtam egy nyelvvizsgát, akkor ugyanis felvételi követelmény volt a középfokú. Utána fel is vettek az ELTE-re.
Már akkor is rengeteget zenéltünk, és dolgoztam is ? néha két munkahelyen ?, így a szorgalmi időszak alatt gyakorlatilag nem jártam be, csak, amire nagyon muszáj volt. A vizsgaidőszakok épp ezért kőkemények voltak, előfordult, hogy külön munkákkal szereztem meg a jogot a szóbelizésre. Arra meg kifejezetten emlékszem, hogy tárgyfelvételkor sokan rácsodálkoztak, hogy még mindig egyetemre járok.
Sokak szerint épp a tehetséges, de kevésbé tehetős fiataloknak nem adnak esélyt a továbbtanulásra a mostani változások.
Amerikában is egy ehhez hasonló, ösztönző rendszert láttam, amelyben a tehetségeket felkarolták. Ha ezt a kört leszűkítjük, több tehetős, de nem olyan okos, nem annyira alkalmas ember lesz kiképezve bizonyos dologra. Akik nem engedhetik meg maguknak a felsőoktatásba való belépést, holott megérdemelnék, azoknak csak kis százaléka tanulhat tovább a régi, ?pénz beszél, kutya ugat? elv alapján. Ez előbb-utóbb egy szakadékot fog eredményezni a társadalomban, ugyanakkor az már filozófiai vita, hogy meddig és mennyire kell gondoskodnia az államnak a fiataljairól.
A törvényeket a nép nevében és elvben a közjóért hozzák. Ha ez nem sikerül, hát a nép tiltakozzon! Ez nem kérdés.
Azért azt se felejtsük el, hogy volt idő Magyarországon, amikor a tehetséges fiatalok előtt minden út nyitva állt, feltéve, ha a családtagjaik között nem volt osztályellenség. Nem gondolnám, hogy az egy jobb világ volt. Akkor még tiltakozni sem lehetett. Egypárti diktatúra volt, nyakunkon az orosz hadsereggel.
A Hallgatói Hálózat alapítói között sok ELTE-s hallgató található. Egyetemistaként te is részt vettél hasonló szerveződésekben?
Egyetemista koromban is szerveződtek mindenféle hallgatói csoportosulások, de nekem már akkor is inkább a zene volt a legfőbb kifejezőeszközöm, nyelvezetem. Sosem voltam egy utcakövet dobáló ember ? bár olyanokra is biztosan szükség van. Ha valami nem tetszett a világban, vagy az adott rendszerben, inkább segítségül hívtam néhány metaforát és szavakba öntöttem, ami zavart.
(Forrás: Aktív Szemeszter)
(Fotó: quimby.hu)
