A Mogwai felett eljárt az idő, ezt kár is tagadni. Tizennégy éve léteznek, hat lemezt jelentettek meg, amiből az utolsó kettőre már csak az elvakult rajongók figyeltek oda igazán. Ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy erre az élőlemezbe csomagolt ?best of? albumra leginkább marketingcélok miatt volt szükség. Így ugyanis valami különlegességgel végre újra felhívhatják magukra a figyelmet, ha már új anyagok megjelentetésével ez nem igazán sikerül.
Ugyanakkor azt is muszáj megjegyezni, hogy még ha érződik is egy kicsit az izzadságszag ezen a próbálkozáson, egy ilyen kiadványt bárki megirigyelhet. Továbbá, ha egy Mogwairól beszélünk, amely ha nem is egyértelműen feltalálta, de elterjesztette a poszt-rock mára már kissé sablonossá vált jellegzetességeit, akkor az is kijelenthető, hogy igenis megérdemel egy szép ?best of? lemezt. Még akkor is, ha a saját csapdájukba esve ugyanazokat a klisévé vált elemeket rakosgatták egymásra az utóbbi két lemezükön, amiknek köszönhetően anno nagyok lettek. Sajnos nem adatik meg minden zenekarnak az, hogy az összes lemezével valami formabontót hozzon létre. Bocsássuk tehát meg a skót együttes utóbbi években érzékelhető tipródását és nézzük, mit hoztak össze a Special Moves-zal.
A felvételek 2009-ben készültek a brooklyni Music Hall Of Williamsburgben, ahol a nagy érdeklődés miatt egymás után három koncertet is adott a Mogwai. A képanyagról itt nem kívánok írni, de egyébként a zenéhez illő, artisztikus filmet sikerült összehozniuk Vincent Moon és Nathanaël Le Scouarnec rendezőknek. Mint már szó volt róla, a felvételek az összes eddig megjelent lemez dalaiból lettek összeválogatva, s bár eltérnek a stúdióverziótól, olyan jó minőségben vannak eljátszva és rögzítve is, hogy a laikusok számára nem is lehet egyértelmű, hogy itt egy élőlemezről beszélünk. Ez egyébként kicsit az album hibája is, hiszen a Mogwai híres volt szinte már elviselhetetlenül hangos koncertjeiről és intenzív előadásmódjáról, amiből ezeken a felvételeken nem sokat lehet sajnos érzékelni. Mindegy is, hiszen kárpótol minket a jó számelosztás és előadásmód.
A nyitószám a legutóbbi The Hawk Is Howling című lemezről az I'm Jim Morrison, I'm Dead, melyet az azelőtti lemezről származó Friend of the Night, majd az azt megelőző Happy Songs For Happy People című album Hunted By A Freak-je követ. A Mogwai múltjába való időutazás azért nem tart a lemez végéig, mert inkább a lassabb, balladaszerű számok mellé ragasztott vokális számokkal próbálnak dinamikát kreálni a hallgatónak. Az utóbbi számtípusból egyébként nagyon kevés van, de sikerült a Special Moves legjobb helyeire pozicionálni.
Ha ilyen jól ment a visszatekintés és a zenekar önmaga mélyére tett utazás is, elképzelhető, hogy a hetedik lemezzel majd sikerül felkelteniük az elvesztett rajongóik érdeklődését is.
