A művészet-történetek doktora, a kaliforniai szobrászhallgató, a hatvanas évek végén autódudákra írt szimfóniával hívja fel magára az amerikaiak figyelmét. Később jégtömbbe fagyasztott korcsolyán állva ad elő hegedűszólót, míg el nem olvad talpa alatt a jég, aztán, már, mint New York-i avantgarde művész, zenész és költő, számos perfomanszban vesz részt a hetvenes években. Többek között a Nova Convention című rendezvény keretében, ahol az úgynevezett ellenkulturális elit mutatja meg magát Frank Zappától, Philip Glass-en át Ginsbergig. A világhír a nyolcvanas évek kezdetén találja meg, O Superman című lemeze kapcsán, amely a United States című nagy lélegzetű színpadi előadásának része volt. Egyes rajongó kritikusai szerint az amerikai Niebelungok gyűrűje volt a mű, Anderson pedig a tengerentúl Wagnere emiatt, de leginkább anti-hős lett belőle, maga is azt nyilatkozza akkor, hogy kísérletet tett arra, hogy megértsen egy országot, amely elveszítette az eszét és kollektív emlékezetét. Valóságos popikonná válik ezután; "O Superman, O Judge, O Mom and Dad..." nem ismeretlen sorok ezek a kor úgynevezett videodiszkóiban sem. Ahogy az a New York-i művészvilágban szokás, erős hatással voltak, vannak rá kortársai munkái is.
Kép- hang-, szövegrészletek egymásra rétegezve, médiaműveiben és videóiban is felfedezhető a technológia, a történelem, a líra komplexitása. A világ számos, jelentős kiállítótermében bemutatták már ezeket a műveket, amelyeket rendre beépít a koncertjeibe is. A Millenáris Pixel galériájában augusztus 20-ig láthatók.
A '80-as években egyébként igen népszerű volt a saját maga által rendezett koncertfilmekkel (Home of The Brave, Strange Angels), de nem lehetett akkor sem ráragasztani a popzenész bélyeget, lévén, puszta jó zenei felvételeknél komplexebb videofilmek ezek is. Külön a Pixel galéria számára rendezett be egy installációt "From the Air" címmel, amely az "alter ego" című sorozatába illeszkedik. Ennek első darabjáról, a super 8-as filmmel megvetített "At the Shrink's - A Pszichiáternél" című agyagszobrocskáról, amellyel a léptékeket szeretné érzékeltetni, el is mesélte az alaptörténetet. "Töltöttem egy kis időt egy pszichiáterrel." - kezdte finoman a sztorit, amely arról szól, hogy a mentális segítő, aki nő volt, egy ablak és egy tükör között ült és apró szemmozgásaiból ítélve többet nézte a tükröt, mint az ablakot. Anderson megfigyelte, gondolom a terápia helyett, hogy a tükör felülete a hét elején még tiszta, majd a hét közepére halvány rúzsfoltok lepik el. Először meglepődött, majd hozzászokott, végül függővé vált ettől a jelenségtől, míg nem rákérdezett a pszichiáternél, hogy látja-e. Nem látta, mert az ő székéből másképp esett a tükör felületére a nap, de, hogy azért profán legyen a dolog, hozzátette, hogy úgy tudja, a tizenhét éves lánya szokott bejönni ide és az csókolgatja a sima felületet. Ekkor jött rá a páciens, hogy annyira másképp látják ők ketten a világot, hogy nem is létezhet köztük valódi párbeszéd. Gondolom, abbamaradt a terápia, de a művész kinyert belőle a kommunikációra vonatkozólag egy gyönyörű történetet. Laurie Anderson meséiből sohasem elég és a vele töltött kis időből ezentúl magam is majd ezekre emlékezem szívesen. A kutyájáról szólóra például, akinek a neve Lorabell és akit elvitt a hegyekbe, miután halotta, hogy az ilyen típusú kutyák ötszáz szót is képesek megérteni, hogy megfejtse melyik ötszázat vajon. Szóval, ahogy sétálnak és sólymok köröznek felettük, egyszer csak lecsapnak a kutya feje fölé a ragadozó madarak. A szavak megértése helyett a gazda egy új kifejezést látott az állat arcán. Az őrkutya, aki egyébként mindig körültekintő volt, körbejárt és ezer helyről várta a veszélyt, most megtanulta, hogy az égből is érkezhet valaki, aki el akarja pusztítani őt. Kitágult számára a világ és attól fogva felfelé is tekintgetett. Andersonnak valahonnan nagyon ismerős volt ez a jelenség, míg nem rájött, hogy New York-i szomszédai arcán, a bizonyos szeptember 11 után látja azóta is ezt a kifejezést. A történetek aztán összefüggnek, egymásba szövődnek, a lekicsinyített művész egy óriási székformának mesél. Van, hogy álmodik arról, milyen volna a Marsra vagy a Holdra telepíteni a feldolgozó üzemeket és nanotechnológiával, vékony csöveken kivezetni a világűrbe a káros anyagokat, hogy ott, az egyébként is veszélyes környezetben eloszolhassanak. Így nyerhetné vissza, - némi okos népesedéspolitikával - Édenkert jellegét a Föld. Hallhatunk a "Hidden Inside Mountains - A hegyek mélyére rejtve" című haikuszerű epizódokból fölépített videofilmjéről is, amely szintén látható a kiállításon. Japánban egy expo keretében mutatták be, vizuális történetek képeslapok helyett.
