Első lemezük kritikai és közönségsikert aratott, a tradicionális fado műfaját Portugáliában így még senki nem játszotta. Tó Trips blueson alapuló, visszhangos, lefelé hangolt egyedi gitárjátéka, és Pedro Gonçalves bőgőszólamai kibővítették a fadó-rajongók műfajról alkotott elképzeléseit, mert ugyan nem változott meg a fado előadását jellemző melankólia, de a két muzsikus dinamikája és a bluesos, Tom Waits-es hangulatok új ízekkel gazdagították a ?halálzenét?, megidézve a danse macabre kegyetlen groteszk, emelkedett pillanatait éppúgy, mint a westerneket, vagy Quentin Tarantino filmjeinek szeszélyes kedélyvilágát.
A portugál duó pécsi fellépése rövid bemutatkozással kezdődött, Tó Trips portugál ízű angolsággal beszélt hazájáról: ?Portugália olyan, mint Kalifornia, csak Európában található és sokkalta szegényebb.? A poént követő, a közönségen lassan végigterülő nevetést azonban már elfojtotta a Dead Combo erős basszusokra épülő zenéje, egymás után játszották a számokat, csak a hangolás, hangszerváltás és rövid kommentárok idejére szakították meg a pszichedelikus hangulatú zenefolyamot. A duó sokszor úgy szólalt meg, mint egy teljes jazz-zenekar, vagy ?minimum trió?, mert Tó Trips saját gitárjátékát szinte folytonos, intenzív dobogásával, mintegy lábdobbal kísérte. A különös hangulatú koncert első felét a melankolikus derű és a pszichedelikus jazz mélységei közt megtett kirándulások jellemezték. A pécsi Kodály központ koncertterme nem tűnt óriási, üres térnek, pedig a hatalmas színpadon csak két, egymással szemben ülő, introvertált zenész ült, a közönségre alig pillantva voltak képesek magas koncentráltságú zenéjükbe egyre inkább belevonni akár a legtávolabb ülő nézőt is, amiben jelentős szerepet játszottak a különlegesen szépen megtervezett fényeffektusok. Több alkalommal érdemes volt körülpillantani a hangversenyteremben, mert az oldalsó falakra vetülő árnyékok is a show szerves részét képezték, ahogy halovány lila reflektorok nyomán keletkező, szellemeket ?idéző? szürke árnyak. Sajnos a terem adottságai nem engedték meg azt, hogy duó mögé vetítsenek videókat, filmidézeteket, így ?csak? a zeneiség érvényesült. A sötét hangulatok megidézésére vállalkozó zenekar spektruma Baudelaire verseinek borzongató szimbolikusságától a Tito & Tarantula - After Dark-ját idéző pimaszságig terjedt, de belefért egy-egy szomorkás, anyukákkal táncolható idilli tangó, és a Clint Eastwoodnak ajánlott Morricone-filmzene újraértelmezés ? ami talán a pécsi koncert legnagyobb közönségsikerét is aratta.
A zenészek koncentráltsága, szenvedélyessége, alázata, és a koncert második felének egyre több zenei pimaszsága, humora ? Piazzola és Tom Waits számok átértelmezése ?, a világzenei idézetek, szabályosan feltüzelték a közönséget. Az utolsó számok előtt Pedro V. Gonçalves megjegyezte, hogy a pécsi Kodály Központhoz hasonló nagyságú, és szépségű teremben még nem léptek föl, ők csak a lisszaboni éjszakához szoktak. A két zenész három ráadásszám után mély meghajlásokkal búcsúzott, s volt egyetlen pillanat, amikor a koncert egésze alatt rejtőzködő Tó Trips arca is kivillant a cowboy kalapja alól.
