Vannak bandák, amelyeket körbe lehet írni azzal, hogy kitől mennyit, mit és hogyan merítettek, és vannak zenekarok, amelyeknél ez csak felesleges szócséplés marad. A Quimbyt sem lehet kigrammozni, ahogy nem lehet eltáncolni például József Attilát sem. Próbálkozni persze lehet, hogy Cave, Tom Waits, Kurt Weil, kuplé, sanzon, hiphop, reagge, blues, jazz, elektronika és miegymás, meg lamentálhatunk azon is, hogy az Ékszerelmére jobb-e, vagy a Káosz amigos, esetleg a Kilégzés? De minek bennfenteskedni, mikor egy olyan zenekarról beszélünk, mely lényegében előzmény nélkül áll a magyar popban. Persze van egy csipetnyi seresrezsői hangulat, meg egy kis alter kanyar, de épp csak leheletnyi.
A hangsúly itt inkább azon van, hogy létezik egy banda, mely megélt már mindent, és ezt a megéltséget, ezt a sírva vígadó életigenlést, bölcsességet, huncut komolyságot képes úgy sűríteni, olyan dalokba önteni, hogy az ember időről időre megborzong, ha meghallgatja a Halleluját, az Androidot, vagy épp a Majomtangót. Kiss Tibi szövegei pontos rímekben tudósítanak a félvilágból, egy olyan helyről, ahová igazán sosem vágytunk, mégis szívesen hallgatjuk a hazatértek beszámolóit. Szóval, Káosz amigos vitorlát szélbe!
Quimby - Petőfi Csarnok, december 20. szombat, 20.00
