E-re a vesszőt, egy kis halállal

Copfos, szőke kislány táncikál már vagy egy órája az egyik emelvényen, és nem tudatosul benne, hogy egy jegyzett korszak csúcs- és végpontját ugrálja végig a zöld szőnyegen. Honnan is tudhatná, négy évesen, majd tíz év múlva büszkén meséli, hogy ő ott volt a búcsúkoncerten, azon a bizonyos utolsón. Mert tényleg nem lesz több, ez nem átverés, hergelés vagy csinnadratta. Semmi hátsó szándék, a Kispál és a Borz nem játszik több, ?We are the world, we are the children? érzetű búcsúkoncertet.

? Nem gondoltuk volna 1986-ban, az első ügyetlen koncertünkün, hogy ez ekkorára kinövi magát, sőt, önálló életre kel ? meséli a zenekar első basszusgitárosa, Ózdi Rezső. - A Fekete Lyukban játszottunk, inkább próba volt, mint koncert, de azokban az években rezdültünk igazán együtt. A két András ugyanis különbözik egymástól, a Kispál és a Lovasi. Előbbi lassú, mondhatni tudatalatti, utóbbi pedig igazán tudatos, összeszedett típusú zenész, szövegíró ? teszi hozzá.

A három órás koncertre egyébként rengeteget próbáltak, összerakták, úgy, ahogy kell, és a nevezetes est reggelén már minden zenész, új- és régi tag ? a Kispálék hátán elindult zenekarok ? ott volt a Nagyszínpadnál. Dél körül néhány tucatnyi szigetlakó, a most oly divatos nagy, színes napszemüvegben lötyögött, a próbát nézve, izzította magát ki így, ki úgy. Egy szalmakalapos félmeztelen rajongó sárga színű evezőlapáttal a kezében táncoltatta meg a mellette álló lányt, a tinédzserkorból épp kilábalók, félig kész nők pedig a kordonhoz támaszkodva bámulták az ikont, Lovasit. Mert ő az, pop-rock ikon, még ha ő maga nem is gondolja így, és nem is szeret ebben a szerepben tetszelegni.

A színfalak mögött a feszültség azonban tapintható volt. Izgultak kérem, ahogy jó zenészhez, mondjuk ki, művészemberhez illik, aki alázattal, szerénységgel áll 24 év után is a mikrofonhoz vagy nyúl a hangszerhez.

Este nyolc óra után negyed órával elkezdődött a történelmi pillanat, és most itt csak egy kicsit túlozunk. A több tízezres összesereglett tömeg egyként hullámzott, üvöltött, amikor a Kispál és a Borz a színpadra lépett végre. Semmi cécó, pátoszos szövegelés, belecsaptak a húrokba. De szeretnék, Német Jucival, meg a többi sláger, és csak ömlött, ömlött a tapintható zene, na meg a konfetti. A Szőkített nőt, a Húsrágó hídverőt, a Csigát, az Ágy, asztal, tv-t, gyakorlatilag mindent végigénekelt a rajongótábor. A Zsákmányállat című számnál szinte látni lehetett a kinyílt lelkeket, csillagporban, az égboltra függesztve. A Nagyszínpad elsötétült pár másodperc erejéig, és csak a hangyáknak látszó lelkek énekelték a refrént, torkuk szakadtából.

A Csík zenekar Múlatója igazi örömzenélés volt, a közönség pedig valódi ovációval fogadta őket is. Pár perc hatásszünet, sötét és ? ahogy Lovasi mondta ? acélos hangzású dalok követték egymást. Az ikonná avanzsálódott énekes sem gondolta, hogy az ősrégi számokat ennyien ismerik, és nem csak az Emesére mozdulnak meg. Az Etetést, amelyet Kispál András utál játszani, de a másik András szereti, ugyanolyan lelkesedéssel dalolászta végig a publikum.

A Szívrablást egy fekete, loboncos hajú nő túlságosan is komolyan vette, végigzokogta, mert benne is feltolult egy emlék. Nem ő volt az egyetlen, hiszen az egybegyűltek 99 százaléka a magáénak érzi ezt a dalt, és köti valakihez vagy valamihez. Felcsendült a Ha az életben című szerzemény is, de nem ez volt az utolsó dal. Utána még bezárt az égbolt, a koncerten fellépő muzsikusok mind felálltak a színpadra, ?Hátra arc, hadd csináljunk egy közös fotót veletek!?, szólított fel mindenkit Lovasi. És megköszönte, minden dal után megköszönte, többes számban, és nem azért, mert ezt úgy illik.

Az est folyamán többször is bemutatták egymást, Dióssy D. Ákost, azaz Diót, Mihalik Ábelt, Ózdi Rezsőt, Bóra Áront, és a vendégművészeket is. Kispál viszont álságosan mondta be a mikrofonba Lovasi nevét, hangzott a mondat Lovi szájából, amolyan látszólagos sértettséggel, igazából viccesen.