A botrányokkal kikövezett életút állomásait nehéz lenne akárcsak felsorolni is, de Mick Jaggert, a piát és a kábítószert muszáj megemlíteni - ma egyikkel sem él együtt. Voltaképpen az is csoda, hogy nagyjából szabályos időközönként kiadott egy-egy albumot; legtöbbjét lehetett szeretni, sikerük nem volt egyenletes. Kurt Weill dalai istenien szólnak tőle, de volt pop-rock, később lassítva kicsit. Legújabb alakítása egy filmszerep: az idei berlini filmfesztiválon az Irina Palm című, belga-német-brit kooprodukcióban készült Sam Garbarski-alkotásban tűnt fel (Gryllus Dorka mellett), egy ötvenéves özvegyasszonyt alakít (a valóságban legalább egy tizessel több), akinek annyira kell a pénz, hogy egy szexboltban vállal munkát.
Először 1996-ban járt a Petőfi Csarnokban a 20th Century Blues című albumának bemutatójával - ennek emlékére most is elénekelt arról a lemezről egy dalt.
Nemigen volt üres szék az elegáns koncertteremben, sokan akarták (megint) élőben hallani egykori bálványuk-démonuk emblematikusan érdes hangját, különösen persze a negyven fölötti nemzedékek. Nem mindennapi élmény bársonyszékben ülve nézni és hallgatni a Dolly Partonnak öltözött egykori punk botrányhőst - az ember a saját múltját is rózsaszínben látja, amint ott dereng a rock'n'roll hullámain. Marianne Faithfull kicsit tétova és kicsit egzaltált a színpadon; hiába iszik citromos teát, amikor dalra fakad, azonnal érezni, hogy ezzel a hanggal ő nem született, hanem beszerezte, keményen megdolgozott érte; az a bizonyos kanyargós életút, sok liter whisky és még több cigaretta tette olyanná, amilyen.
A koncert nem nosztalgia-est volt; kevéssé ismert dalokat énekelt, amelyek éppen úgy a vad szerelemről szólnak, mint népszerű dalai. Később belejött a múlidézésbe is, lenyomott egy Nick Cave-vel közösen írt love-songot, a Vagabond Ways című kopottast és néhány tüzesebbet is, amire kissé megmozgatta magát. A mozgása egyébként kriminális; szerencsére mindig énekel közben, ez mindent feledtet. Mi, a közönség lelkesek és elégedettek voltunk, nem rohantunk aludni, visszatapsoltuk. Őt is, és profi, türelmes kísérő trióját is (Barry Reynolds, Daniel Mintseris, Joe Cang). Akik játszottak még egy, a "Swinging 60's"-t idéző ráadást a horror-romantikus dzsungel-díszlet előtt. Bírtuk volna még, de a rocknagyinak pihenni kellett.
