Nehéz, önmagával meghasonlott helyzetben van az ember, ha a négyes metró szükségességének elismerése mellett és a megvalósulás feletti örömmel párhuzamosan elkeseredett dühöt és csalódottságot érez, hogy ismét elveszíti életének egy nagyon fontos szigetét. Pedig tudtuk, riogattuk is egymást sokszor, hogy eljön a nap, amikor a Cha-cha-cha bezár, az aluljáró átalakul, de nem vettünk tudomást róla, hogy ez tényleg megtörténhet, mert naívak vagyunk, és elhisszük, hogy számítanak a jó dolgok akkor is, ha nem embermillióknak jó az, ami. Nem csak a hely pótolhatatlan és bizonyos tekintetben iránymutató fontosságának elképzelt hiánya az, amitől lekonyul az ember arca, hanem attól a kiábrándító városvezetési (és sok esetben lakossági) hozzáállástól, ami évek óta csak vesztes csatákat hozott a városban élő és szórakozni vágyó, közösségi, zenei és kocsmakultúráját éltető fontosságúnak tartó budapestiek életébe. Mintha egymásnak feszülő érdekek csöndes harca zajlana a belvárosban: a tomboló kreativitás rendre utat talál magának egy-egy újabb közösségi tér létrehozására, amit idővel érdeksérelmekre, aludni vágyó idősekre és magasztosabb városi érdekekre hivatkozva hasonló következetességgel rendre be is zárnak. Láttuk ezt a Kopaszi-gáton hősi halált halt eredeti és pótolhatatlan West Balkán eltűnésekor, a romkocsmák elkeseredett, minden tavasszal fellángoló, de egyre kevesebb túlélőt számláló tusájakor, de elbúcsúztattuk a Rácz-kertet, s idén a hírek szerint a Platán/Halálkanyar/Erzsébet söröző neveken ismert műintézményt is. A sort folytathatnánk az évek óta vitaalapot képező Hajógyári-szigettel és a Sziget Fesztivál sorsával például, de most a Cha-cha-cha az, ami észrevétlenül rúgja az utolsókat ott, ahol szórakozóhely nem csak Magyarországon, de Európában sem csinált még karriert, az aluljáróban.
Tihanyi Attila
A történet 2000. január 13-án kezdődött, mikor a 63 négyzetméteres örök bérlemény (a szavak relativitásáról később) szíve pulzálni kezdett, és sok hitetlenkedő és fejcsóváló kritikus véleményét megcáfolva végül világkarriert futott be. Kezdettől fogva tudatosan használták a belső teret, a hét éven át hét havonta megújuló enteriőr meghatározó szerepet játszott az igazi retró elterjesztésében. Itt állt össze a kép, a zebracsíkok, párducminták, kagyló- és műbőrfotelek között esett le a tantusz, aha, szóval retró! De ennyiben nem merült ki az ízlésformálás, a megtermékenyítés, ami nem felülről mondta a tutit, hanem a város lelkére érzékenyen reagálva minden erőltetettség nélkül tanította újra Szécsi Pál, Korda György vagy Máté Péter jelentőségét. Nem csak a retróérzést fölkapott fiatalság merített azonban ihletet a Cha-cha-chából, Fábry designcenterének is komoly megtermékenyítője volt, de a jelenleg is mozikban futó Ópium alapötlete is itt született meg, a föld alatt. Ez volt a hely, ahol az ország legjobb dj-i házibulihangulatban kevertek, ahol Mango adta a kezedbe a sört, ahol testközelbe kerültek az elmúlt hét évet ezer szempontból meghatározó ikonok, ahol felszabadult alkotási kedv és olyan egyedi szórakozási lehetőség nyílt előttünk, ingyen, amibe talán bele sem gondoltunk, de éltünk vele. Éltünk benne.
A maratoni buli programja
Péntek 20h: Nafta 22h: Mango és a Gimmeshot crew 23h: Palotai 0h: SPRM 04h: Vidéki Béla 06h: Negro 08h 45/33.aka.Toonite
Szombat 20h: Nadia 22h: Zsuzsa vs Porky 23h: Titusz 0:30h: Izil vs. Feaky D. 02h: SPRM vs Mango 03h: Beta Naga 06h: InfraGandhi 07h: Reza vs 45/33.aka.Toonite
A szemünk előtt nőnek ki hát a csodák, amiket észre sem veszünk, csak magunkévá teszünk, pedig a Lonely Planet (vagy Paul Murphy Budapest cha-cha-chája) nyomán külföldiek tömegei szívják itt magukba mindazt, amit Budapesten keresnek. És ami miatt visszatérnek. Svédek. Angolok. Amerikaiak. Hogyan fogjuk elmagyarázni nekik mi, magyarok, hogy jah kérem, nemzeti ügy a metróépítés, ez mindent visz, gyerekek! Viszi a fehérneműboltot, az édességest, a péket, persze a hajléktalanokat is, de viszi a Cha-cha-chát is, csak azt nem tudjuk, hova. Merthogy értékelhető kárpótlás nincs, az örök bérlemény mégsem olyan örök, mint ahogy azt a nyelvészek gondolnák; a remény is csak savanyú és halvány - arra, hogy majd máshol, ugyanígy. Nem a tulajdonosok és üzletvezetők személyes katasztrófáját kell látnunk ebben a tipikusnak mondható forgatókönyvben, hanem azt a sértő lesajnálást, ami az egyedi, a termékeny, a hétköznapokat vidámmá tevő, az elidegenedett embereket összehozó helyek sorsának kezelését jellemzi. Lehet pakolni, készpassz. Az évek során 165 négyzetméterre nőtt, Margit-szigeten teraszleányvállalatot működtető (május tizedikén nyíló), a Volt fesztiválon önálló programhelyszínné avanzsált Cha-cha-cha jelenség az origóját veszíti el épp, pedig sokan gondoljuk úgy, mi, jelentéktelen városlakók, hogy az új aluljáróban is helye lenne. A föld alja ugyanaz marad, miért ne költözhetne vissza hát a presszó. Akármilyen pici helyet kapna is a csapat, a győzelem reményteli lenne. Április 2-án azonban, bár a hatósági huzavona még javában tart, a munkások elmondása alapján csapatok érkeznek, hogy falat húzzanak, hogy a folyosót leválasszák, hogy elvonják az oxigént. A Cha-cha azonban nem adja föl, Tihanyi Attila, mint mondja, a fal mögött is zenélni fog, mi pedig addig is megmutathatjuk, nem is vagyunk olyan kevesen, akik picit még mindig hisznek benne, hogy Budapestnek is lehet egyedi arca, ami idővel felsőbb szinteken is értelmet nyer. Maratoni (záró)buli veszi kezdetét pénteken, három napon át sírva vigadhatunk a hirtelen rittyentett dacos aluljárófesztiválon, hátha meghallják a hangunkat. A föld alól is.
